Zsír volt a buli!

YouTube Direkt

(Videóért pacsi: Andris)

Szombat este van; a végéhez közeledik az éves havas kaland.

Személy szerint teljesen a hatása alatt vagyok, azonban mivel a zOlvasót nem illik olyan dolgokkal terhelni, hogy
- hosszú, kitekintő ömlengés megtalált természetről, tiszta gondolatokról stb.;
- én jól érzem magam;
- panaszkodás hiánya;

ezért rövid összefoglalóra törekszem – akit érdekel, azzal úgyis megbeszéljük (ugye, nincs harag).

Nem sikerült megváltani a világot ebben a négy napban. Ellenben

1. Volt olyan, hogy percekig nem gondoltam semmire.
2. Kitisztult a tüdőm.
3. Tudok irányváltáskor havat karcolni, illetve egyéb technikai és sebességi eredmények is születtek.
4. Szabaddeszka, amíg élek.

Mint mondottam, nem váltottam meg a világot. De nem is volt cél.

Lesz még poszt a témában.

Ahol Chopok és Chopok összeér (katt).

Körülbelül bő egy héttel ezelőttig abban a biztos tudatban teltek a napjaim, hogy ebben az évben számomra nem terem babér hósport ügyben.

Ennek tükrében érdekes leírni, hogy az elmúlt huszonnégy óra talán az egyik legjobb volt az életemből. De ennél többel most nem foglak untatni.

Lacika barátom szavait csak egy darab zárójellel eltorzítva: (majdnem) mindenkit szeretek.

YouTube Direkt

blanka most kipályázik a tótokhoz hódeszkázni. Vigyázzatok magatokra, intézzetek parti hangulatot a hetes buszon.

YouTube Direkt

YouTube Direkt

“Nahát, doktor, az a Párizs gyönyörű lehet,
majdnem olyan, mint Liben…”

Csütörtök délután háromnegyed háromra beszéltük meg a találkozót B. ügynökkel.

Az én életemet megkönnyítette a hátországtól megörökölt korona, azonban neki még váltani kellett, ami egyből meghozta az első kihívást, mert ezek a _hüüülye_ csehek még nem csatlakoztak az Únióhoz, koronát pedig nem tart minden bank – még akkor sem, ha az árfolyam esetleg ki van írva.

Anyway, felszedtük a frissen átnézett kocsit, majd egy laza paprikáskrumpli, és egy osanos pénzváltás után már az M1-en kocogtunk Győr felé.

A tótok 4.9 pénzért vesztegetett matricájában, illetve a cseh pályasztikkerben az a közös, hogy nem nézik a rendszámod – nem úgy, mint itthon, ahol a mostanra tulajdonképp matricát sem kapsz. Belegondolva, hogy milyen kaliberű mérnöki feladatot jelentene egy éjjel, esőben (csak) 135-tel menő autó szélvédőjén megtalálni, és azonosítani egy 7×8cm-es téglalapot felmerül a kérdés, hogy vajon hogyan ellenőrzik a meglétét.

Elmondom: megállítanak. Például éjszaka, a cseh-szlovák határ (tábla, pacsi, Csehország neonreklám mi a lótusznak) túlsó oldalán, 30 méterrel az első matricaárustól.

Jó estét kívánunk. Útlevél? Igen, van útlevél (a sofőrúrtól plusz jogsi, forgalmi…). Hogy sztikker? Igen, itt a sztikker – még a szlovák elismervényt is mutatom. He? Hogy milyen? Hogy cseh? Miért, ez már Csehország?

Nem bonyolítva a dolgot kiköhögtük az ötszáz koronát (talán értékelték, hogy azonnal láthatósági után nyúltam, amikor odahívott az autóhoz fizetni, mert 15 perc írogatás után végül mégiscsak kaptunk elismervényt), majd egy gyors matrica faszolást követően robogtunk a főváros felé.

Fél egyre gurultunk be szálloda kapuján. A bantu recepcióst a késői időpont ellenére sem lehetett ratyi viccekkel kibillenteni a béketűrésből, úgyhogy felmenetünk a szobába, irány a másnap.

A péntek a városnézésé volt.

A 9-es villamos közvetlenül a  Golf szálló alatt állt meg, így egy járattal voltunk bent a Vencel téren. Ezen a hétvégén itt kétféle embert lehetett találni: magyarokat (ezt még nézzük meg, Marika), és arabokat (csencs, csencs, werdujukamfrom?). A tér végében töretlenül búskomoran feketéllik a Nemzeti Múzeum, amit ‘68-ban a hüüülye! megszállók parlamentnek néztek, ezért még most is elég fekete. A centi vastag szmogréteg alól azonban a felültesebb szemek számára is felsejlik Morvaország pompája.

Apropó épületek. Prága nagyon szép. A komenista időszak szarkofágjai frekventáltabb helyeken csúfítják, mint Budapestet, azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy azokat a házakat, amelyeken nálunk ma is golyónyomokat lehet számlálni, Prágában már felújították. Ezekre pedig öröm ránézni. A már említett villamoshálózat nagyon klassz, gyakorlatilag néhány átszállással bárhol ott lehet lenni az Óvárosban. A napot itt, illetve a Károly-hídon megfelelően turistaszegény időpontban átsétálva a Kisoldalon töltöttük. Én az útikönyv történetein, Andris a fényképezőjén keresztül szemlélte a várost. Tisztaság van, nincs adott foknál rosszabb kocsi. Az emberek még Közép-Kelet-Európaiasak, de már inkább szlovének, mint románok. Félreértés ne essék, náluk sem szent mindenki, de a túristapozitív részeket nagyon frankón összerakták, az embernek van kedve sétálni, kirakatokat nézegetni, esetleg benyomni egy jókora kolbászt valamelyik talponállóban.

Este visszacsilingeltünk a szállóba: irány a Teszkó némi folk komlószörp, illetve ürömfű párlat tankolása érdekében.

Szombaton egész nap sör.
Nem ért készületlenül (köszi a kalauzt, Csabi!). Az Újvárosban nyitottunk. Aki valaha is olvasott Haseket, Kunderát, esetleg Hrabalat (a szerző csak az első kettőt), az tudja, hogy jóféle cseh söröket a valakihez-, vagy valamihez címzett kocsmákban szokás legurítani. Az Újvárosi állomások után Liben felé vettük az irányt. Liben Prága Újpestje, túrista egy szál sincs, ellenben van Gát utca, és lakótelep, a kettő között pedig a Hrabali sörszlalom. Ez tulajdonképp az író korábbi, illetve későbbi lakásai között lévő kocsmák felkereséséből áll, az italmérések számát illetően pedig az útikönyv sem rejti véka alá, hogy már a második harmad elejéig is szép teljesítmény eljutni, illetve, hogy Hrabalnak és barátainak is csak egyszer sikerült hiba nélkül abszolválni az összes kaput.

Az ember nem ivott még jó sört, ha nem ivott cseh sört. A malátaszörp mindenütt hideg, mindenütt jó, és mindenütt olcsó: igazi turistakopasztó, belvárosi hely az, ahol 450 forintnak megfelelő koronát kérnek a korsóért. Mondanom sem kell, hogy a külvárosban ez az összeg a fele. Mi az első harmad feléig vittük a fáklyát, ekkorra már a kapuk között tankolt abszintnak is sikerült jócskán a fenekére verni. Átszelve a kerületet visszametróztunk a frankón felújított szovjet vonalon a belvárosba.

Az utolsó előtti villamos vitt haza, a szállodában aztán még egy jóéjt kör, végül csak eltettük magunkat vasárnapra.

A szobát csak délben kellett elhagyni. A gondosan fogyasztott cefre végül az enerváltságon kívül nem követelt egyéb áldozatot, így kényelmesen készülődtünk össze. Ismét irány az agglomeráció (“a legkisebb is számít”), mert a honi piacon bohóc árakon mérik a világ legjobb söreit.

Sajtos énem legnagyobb meglepetésére a francia tejipar remekeit is. Prágában azonban senki ne akarjon Gössert inni: én is megelégedtem az egyik helyi márvánnyal (olyan, mint a teszkóban kapható Mizo Márvány: ehető, semmi extra). Még egy kis Slivovica, egy laza ebéd a parkolóban (apropó: cseh országban a kolbász az a Csabai), majd irány a pálya. Az út felénél azért még bekaptunk egy tuskót, amely diónyi lyukat harapott a jobb egybe.

Rövid mérlegelés után 15 perc alatt megvolt a csere, azonban a hátralevő 300km-t a mankókeréken feltüntetett, 80 km/h-s, szédítő sebességgel teljesítettük (üzenet az agynak: szürreális élmény az M1-M7 bevezetőn jobbról elhúzó kék színű Trabant). Így lett az egyébként öt és fél órából kilenc, azonban mindenért kárpótolt, hogy egyrészt mégsem szálltunk el a kilóharmincnál bekapott durrdefektnél, másrészt, hogy a mankón szépen haza tudtunk csordogálni.

Prága szép élmény volt. Megvoltak persze ezek a kisebb kellemetlenségek, de a kultúra és a művelődés mellett egyúttal a szociális kapcsolatainknak (sör melletti nagy beszélgetések), nem utolsó sorban pedig májunknak is adhattunk. Így bár a poszt kicsit egyszerűbb lélekre sikeredett – lévén hiányzik mögüle pár óra alvás -, ám az azért talán átjött belőle, hogy öri volt, meg bódottád.

És küldenék a Peneři Strýčka Homeboye-tól mindenkinek, akit szeretek.

YouTube Direkt

Veszem a sapeszt, viszem a mackót: elmegyek Dublinba konferenckedni.

Yo wish me luck.

Sítábor 2008, Mondolé, Olaszország.

Amikor elkezdtük az éves hótábor megszervezését, még az egyéni út állt az első helyen, kocsival, tetődobival, mindennel. Aztán amikor oda érkezett a történet, hogy leelőlegezzük az előzetesen lefoglalt szállást, a csapat harcművésze előállt egy plakáttal, amely az egyik iparilag szervezett síút részleteit hirdetette.

A honlap meggyőzött, átültünk ebbe a csónakba. A történet pedig felemásra sikeredett.

Összességében ugyanis nem történt semmi kirívóan rossz, azonban ugyanez mondható el az érem jó oldaláról is. Íme pár példa a teljesség igénye nélkül, el ne aludjatok a részleteken:

A rendkívül jó minőségű, hosszúságú és technikájú pályákat az ottlétünk alatt
- köd/felhő
- hószakadás
- esetleg mindkettő
tarkította ezzel nehezítve a felhőtlen csúszást. Mindkettőről tudni kell, hogy külön-külön 8, együttesen pedig 2-3 méteres látótávolságra képesek, így az ember kétszer is meggondolja, vajon jól emlékszik-e, hogy ez még a pálya, esetleg már a feneketlen katlanhoz vezető kihajlás.

Az utolsó percben jelentkeztünk, ami többek között abban nyilvánult meg, hogy négyszázvalahány embert az egyik (Prato Nervoso), egy busznyi (ebben ül hármas kis csapatunk)  táborozót pedig a másik (Artesina) faluban helyeztek el. Ez igazából hidegen hagyott, mert mi a partik helyett inkább a csúszással voltunk elfoglalva, azonban ez számos további, (főként logisztikai illetve pályahódítási, illetve időfogyasztó) komplikációhoz vezetett, azonban most nincs kedvem ezeket elrinyálni. Meg amúgyis: az elején kitett, a végén pedig valahogy mégiscsak hazahozott a busz.

Artesináról amúgy azt kell tudni, hogy egy közepesen klasszul kialakított, ám kétségtelenül kiváló pályaszállás nagyjából 1500-1800 embert befogadó hotelszoba mennyiséggel, így az is érthető, hogy a kommuna szinte teljesen döglött volt a mi 50, illetve az innen-onnan összfogdosott néhány olasz vendég jelenlétével, így egyetlen este letudtuk a körbesétálását, és a helyi látnivalók (semmi)  megtekintését. A valósághoz persze az is hozzátartozik, hogy a hely 1600 méterről mosolyog le Piemont tartományra, így azon kevés percekben, amikor sem felhő, sem hószakadás nem szabotál lenyűgöző látványt nyújtanak róla a környező csúcsok és a köztük elterülő alföld.

Monte Carlot egy délután alkalmával volt mód megtekinteni. Jártam már városállamban: San Marino lélegzetelálló látványt nyújtott kis utcáival, felhők fölé emelkedő kastélyhegyével, rusztikus megoldásaival, illetve bohózat olcsó cefreboltjával. Ezzel szemben Monacoban (fogalomzavar felodására olvass itt) nem sikerült megtalálni a szépet. Igaz,a négy órás buszutat követően két órát kaptunk, hogy körbenézzünk guccsifalván, sötét volt, mi pedig csak egy pár oldalas összefoglalót tartottunk a kezünkben útikönyv helyett. Két dolgot szeretnék kiemelni: az egyik, hogy a kaszinó tényleg – is itt most sajnos találó ez a giccsé alacsonyított szó – fabulous, illetve, hogy rövid városnéző kujtorgásunk hetvenhatodik percében találtak meg a rendőrök, hogy merre is lesz a séta.

Ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

A helyet egyelőre jobban tényleg nem méltatnám tovább, mert a €10m-es lakások, a Bulgari boltok és az éjjel lévén koromsötét tenger nem mutattak magukból semmit. Az adóparadicsomból, és az egész évben fain klímából származó jóságról csak az itt-ott tovagördülő (sic!) porsék és bentlik, az ápolt parkok, illetve a kikötőben csendben ringatózó, zergeb*szó méretű jahtok árulkodtak.

A deszkázás összességében jó volt. Kiderült számomra, hogy a félcső egy nagyon jó dolog, abszolváltam némi szűzhavazást, illetve sok említésre méltatlan mellett egy közepes farokcsontos, illetve gyomrosos esést – nem lett belőlük baj.

A szumma pedig az, hogy volt már jobb is, de soha rosszabbat: a lehetőségekből közel a maximumot vettük ki magunknak.

Bő három és fél óra múlva ébresztő, indul a gőzös a digókhoz deszkát koptatni.

Az egész egy laza kimerültségnek indult mozgáskoordinációs zavarokkal, hidegrázással, némi lázzal, azonban ezek fél nap alatt nagyrészt eltűntek, hogy következhessen a
- minden ízt** nagyon rossznak érzős (ld. még: étvágytalanság)
- hascsikarásos (közepesen, ill. nagyon)
- 90 percenként altesti fürgeséges
- visszatérő rémálmokkal* kísért
- enervált (felülni sem tudsz)
- éjszakát végignyöszörgős
- felborult hőháztartásos
- lepedékes nyelves
- megszédülős
- végtagfájós

illetve ezek tetszőleges lineáris kombinációjával kifejezhető történet. Pedig az egész egy kedélyes hódeszkás hétvégének indult a Chopokon.

Ja: köszi a haveroknak, akik történetesen infinit mennyiségű gyóccert hoztak (Cataflam*, Algopirin, Aszpirin, Lopedium, Carbo Activatus, Rennie,  vitaminok), ezek nélkül nem sikerült volna lerugdosni a kórságot gyomorfájás-fofóka kombó szintjére.

Megjegyzések:

Kb. öt évente egyszer, ha beteg vagyok annak ellenére, hogy vidáman rohangálok -40 fokban pólóban. Ezek alapján ez a poszt azért született, hogy érzékeltesse, hogy
a. hős vagyok, mert harcolok
b. szánalmas vagyok, mert az első bekapott vírustámadást világgá kürtölöm
c. Enver Hodzsa egy barom volt
d. kurva anyád betegség.

* vajon: összefügghet-e ez a két dolog?!
** kivételt a műanyag dolgok képeznek, saját tapasztalatom alapján eddig a háribó és a MCsízburger.

Amúgy nem vagyok elkeseredve, csak meg kell gyógyulni, aztán irány előre.

Meg amúgy pont akkor jutok el ehhez a számhoz füllel (ne hallgasd meg, fullmindegy), amikor tökvéletlen ide tévedek szemmel. (Ha nem voltál ott, akkor elmondom, hogy ennek kapcsán álltam meg egy szóra. Ha bírod az angol, netán a német nyelvet, ez a szöveg nem jelenthet akadályt.)

Érdekes, hogy a honlapot megnézve ebben a hónapban a kalipánkok (No use for a name), januárban a déenbé szerelmesei (Aphrodite) örülhetnek bolondulásig az Atak-ban. Persze azért a PASO sem volt rossz, és hát, ilyenek ezek a randomra kevert kártyák.

Ez a Hollandia emlékek dolog pedig maradt keserű-édes vidámság. :’-)

Győrből jövök.

Kerek egy órában van az M1-esen lebattyogva, az embernek csak arra kell vigyáznia, hogy megvegye a 4 napos matricát az úthoz, illetve, hogy engedelmesen elengedje a sebességkorlátozásokra fittyet hányó román rendszámos kocsikat. Odalent nyugis várost fog találni nyitva tartott cukrászdákkal, a mindenszentekre készülő virágpiaccal és a csendesen hömpölygő Mosoni-Dunával.

A városban sétálagtók nyugodtan konzumáljanak baconos-sajtos hamburgert és lúdlábtortát, mind a városban-, mind pedig a parton fogyasztva kellemes élményben lesz részük.

Cirkalmas körmondatok helyett elmondom, miért menjetek le a hét végéig tartó kolbászfesztiválra:

1. A kolbász
Mi más? Csabán csabai van, pöcs mód paprikás (de csak, mert szeretjük az alliterációkat), és ettől más, különleges, finom! Grill, sült? Májashurka, véreshurka? Fél csirke, fél disznó? Amit akarsz.

2. A pályinka
A pálinka egyenesen Békés városból érkezik, van felhasználói (mézes likőr pálinkák – 35%), adminisztrátori (prémium pálinkák – 40%), sőt, rendszergazda pálinka (disznótoros – 50%), kinek-kinek chmod szerint.

3. Abor, asör
A sör – örülj velem – Sopronból érkezik, ergo erről túlzottan sokat nem tudok elmondani, ellenben a borok Tokajtól Villányig, Balatonboglártól Egerig ott vannak a házban. Akkor is, ha egy darab százasod van egy decire, de akkor is, ha tizenöt darab.

4. A hangulat
Tibikém, a hangulat pazar, csikidám nappal, dixie, mulatós, mulatás éjszaka. Ne reggelizz, menj, ahogy vagy!

Na, elég a’ hozzá, hogy valamivel egy óra után battyogtam ki a csabai pályaudvarról, ahonnan – miután egyesítettük erőinket makréla úrral – a sportcsarnok felé vettük az irányt. A velkamdrink – sör – és némi vásári andalgás után felmértük a helyi flatland és freestyle bmx kultúrát, majd következett a kolbász és hurka pandemonium. A reprezentatív felmérés alapján a standok ugyanabból az anyagból dolgoznak, a minőség konzisztens, az almapaprika iso9002-es. Az ágyazást követően éles váltással tértünk át a vino vallásra, mak mindjárt bele is nyúlt egy ribiszke borba, én ortodox pinot-osként tartottam a vallást. Sikerült is találni egy pultot, ahol ROZÉ formátumban mérték ezt a  nedüt. Már láttam ilyet, de meg kellett mászni. A második kör a tesóka volt, de immáron egy rafinált küvés noár. makréla ezúttal valami nagyon fanki hárslevelűbe kortyolt bele, amely előtt kénytelenek voltunk közös felhödüléssel leborulni.

Zárásként némi körtével állítottuk be az 5.5-ös pH-t, következett a levezető városnézés, hogy aztán még elérjem a félnyolcas gyorsat a Nagyfaluba (a GPS szerint a jobb szakaszon egy kilóig is huzatta a gépet kavboj masiniszta).

Csaba jó hely, egyetek barac’ot, Székely Szabit a parlamentbe!

Békéscsaba, here I come.

+ =

Április 26-án van a Batavierenrace befutója a Twentei Egyetemi kampuszon. Parti, pia, pmulatság minden szinten.

Beh jó is volt. :-)

A zsazsöl tudománya szerint a világ legdrágább söréből egy üveg ötszáz fontba, (megközelítőleg ennyi forintba) kerül. Ez pintenként kb. 39 fontot feltételez, ami durván 51 euró.

Ezúton szeretném bejelenteni az óvást, a történet pedig a következő.

Vasárnap épp az utolsó métereimet készültem megtenni holland földön. Úsztam a boldogságban, elvégre bár még a repülő előtt voltam, már 4 órányi utazás volt mögöttem számos átszállásnál, mindezen kanyarokat pedig sikerült gond nélkül bevenni.

A táskámban néhány aprósággal kevesebb – ellenben egy petanque készlettel és többek között néhány üveg jóféle sörrel gazdagabban állítottam a check-in ablakhoz.

A mérlegelésnél aztán sikerült 29.1kg-ra kvalifikáltuk a csomagomat, ami – mint kiderült – 9.1kg-mal több, mint amit a kedvenc barbie-újpest színű légitársaságom külön térítés nélkül hajlandó elvinni.

Jogomban állt kicsengetni a felmerült pluszköltséget az extra kilókért. Kilenc kiló, tehát azannyimint 90 eurót kérek, és ott lehet befizetni a balról a második pultnál, és ők fogják kiadni a beszállókártyádat is! Tot ziens!

Hát. A két ablak között az én számat is elhagyta egy bazmeg.

Igen: az interneten van egy szerződési feltételek, mindez pedig bizonyosan kristálytisztán le van ott írva, szavam se legyen/lehet. Jólvan, basszátok meg, akkor ehhez nincs is. Ellenben akkor ezúton jelentek be igényt a világ legdrágább sörének büszke(?) címére, ezt pedig a következőképpen sikerült megszerezni:

- 20kg-nyi csomagom átment ingyen, metál;
- további 8.7kg-nyi cuccért fizettem egy euró “dádá,-legközelebb-légyszíves-kevesebbet-hozz!” tipusú büntisarcot a légitársaságnak;
- egyetlen üveg (a későbbiek során megjelölendő típusú) sörért pedig 1.05 euró + betétdíj (25 cent) + 89 euró füstadónyi lét,

azaz összesen 90,3 eurónyi pénzt.

0.33 literért.

Ami arányosan a jelképes mértékű borravalóval 140 eurót jelentene egyetlen korsó sörért.

Ebből következőleg ide az egrest, faszikáim.

Nézegess képeket (katt!):

Public service announcement: a közölt képek készítésének dátuma <2008 (gy.k. ezek nem mostaniak, azok majd). 

Feleim, a schasch leszállt; vagy – amennyiben úgy tetszik -: hazajöttem.

Összességében elmondhatom, hogy megkaptam, amiért mentem mind szakmai, mind pedig közösségi oldalról. Utóbbiról szeretnék elsősorban beszélni, erről is csak címszavakban, mert elhiszem, hogy örültök, hogy én örülök. Az előbbit meg csak épphogy fogom érinteni – ezt elmondom egy sör mellett, ha érdekel.

A nettó két hétbe (+2 nap utazás) szakajtónyi jó dolog fért bele a nehéztüzérséggel megtámogatott partiktól kezdve az esti filmes-főzőcskés okosságokon keresztül a vidéklátogatásig. Ez a főétel volt nyakon öntve az újabb adag nemzetközis sokkal. Ezen esti-napközbeni vigadások alatt többek között olyan tényekkel is gazdagabb lettem, mint hogy Zambiában “Hungarian sausage” néven fut _a_ jóféle kolbász. Apropó. Amúgy tudod, hol van Zambia? Igazából én sem.

Az első hét keddjén vettem először a fáradtságot bátorságot, hogy elnézzek a gettó felé. Ezt némi ihlet merítés előzte meg a Vestingbar-ban, ennek megfelelően tulajdonképp bőr óra szőr perckor látogattam el a Matenweg 16-ba, ahol (csakúgy, mint az ország többi részén) ilyenkor már picsa sötét volt. Már fél éve nem lakom ott, ennyi időbe pedig belefér hét (ennyi a szobák száma) teljesen új sors, hét teljesen új történet kibontakozása és lecsengése is, hiszen már a minket követő bagázs is régesrég otthon van. Nem mentem le az udvarra.

A sarki qka ellenben még mindig ügyeletes kincsesbányaként funkcionál, és ezúttal is vidáman integetett, hogy jöjjek csak közelebb. (Annó többek között innen lett zászlórudam, royal carpet, éjjeli szekrény, egy csomó szék, és a többi és a többi.)

Ezen a napon – még mindig: éjszaka van – egy pétanque készlettel lettem gazdagabb: ez hat darab patinás vasgolyó – sajnos Öcsi nélkül, de ez a legkevesebb, mert az könnyen helyettesíthető.
Az érem másik oldala, hogy mellé meg kidobták a lelakott barna fotelt, amelyen annó mi is mennyit szakadtunk… .
(De ha már lomizás sztori: szombat este még találtam Pablo-nak egy főnöki bőrfotelt, amit rövid úton faszoltunk is a brazil guru otthonába. Amúgy vacsi új, azért dobták ki, mert az öt lábgörgő egyikéből egy darab két forintos elem eltörött. Okos.)

A második hét már majdhogynem rohant a saját valójában: a csütörtök-pénteki laborkodást újabb három teljes nappal sikerült kiegészíteni. A többi időt főzőcske, partik, csilleződés és a bicaj vitte el. Az utolsó két napra Gábor kéglijébe költöztem a Carslaanba, mert a Logica vendégház bérletét már bonyolult lett volna megoldani a teltház miatt. Az agonizálásra is sikerült pontot tenni: azt a megoldást választottam, amelyet makréla is megemlített, így a kivárást elégedett doboz bontogatás követte.

Külön fénypontot a Pablo által a Matenwegbe leszervezett vacsi jelentett, amelyre péntek este került sor. A házigazda szerepében kedves-helyes cseh leányzó, Hana, aki – bár csak ott ismerkedtünk meg – nem volt rest kedvesen etetni és helyesen itatni. Komoly dolog volt belépni a konyhába. Emlékek és érzések rohantak meg, elvégre mégiscsak fél évet pöfögtünk ott végig… bizonyítékok mindenfelé: tokajis, tojáslikőrös, pályinkás üvegek a szekrénytetőn, matricák a hűtőn, a faliújságon egy kép, amit még én nyomattam ki a szobámba kezdetleges dekorációnak… a sufniban a mai napig ott alszik a P166MMX (szintén a garbage collection nyomán) és a Pilsner Urquell rekesz. És persze a konyhában ott parkol sütkérezős délutánjaim megédesítője, a big green leather couch… .

Szóval kemény volt. És jó volt. A vacsorát Asterion parti követte, szombat rekreáció, szombat este parti megint. Így két óra szunya jutott vasárnap reggelre, ekkor egy ismerős szívessége vitt ki az első vonathoz. A 13:00-s w!zz gép hozott vissza Budapestre.

Mit is mondhatnék. Boldog vagyok, imádtam. One love srácok.

Hakuna Matata.

17:42 Kimegyek sörér’ – napocska.
17:55 Jövök ki a boltból – szakad a HÓ.

A kérdésem csak annyi lenne, hogy tessék már mondani, így március idusa felé, hogy EZT ÍGY HOGY?

(Epilógus: visszavittem az üvegeket, így majdnem ingyér’ hoztam el a hatoscsomag Herfst Bok-ot. Amin ráadásul 35% korting is van. Woo-hah!)

Update:

18:15 Esti szürkület, tiszta égbolt, hónak nyoma sincs. Jó.