Augusztus 12-én este a menetrend szerinti fapados járat emelkedett el velünk Ferihegy 1-ről, hogy aztán durván 100 percnyi északnak tartás után Stockholmban tegyen le minket.

Mivel már június elején megvettük a jegyet, ezért egy bőrönddel együtt megvolt a dupla retúr 63K-ból. A Wizz pedig egy pillanatig sem tétlenkedik, amikor az üzleti modell csavarásáról van szó: immár 32 kiló lehet a poggyászod, ellenben magadnak kell jegyet nyomtatnod, amelyet az indulás előtt egy héttel tesznek online elérhetővé, és amely NEM tévesztendő össze a foglaláskor kapott dokumentumokkal. Mi persze a kezdők nyugalmával szoptuk be ezt az 5.5K-s cumit, de valamiből nekik is élni kell. Bár Koppenhága repterén ez úgy működik, hogy beütöd a 6 jegyű kódod 100 szétszórt konzol valamelyikébe, majd még azt is kijelölheted, hogy hol akarsz ülni – másrészt azonban kellenek magamfajta RTFM parasztok, mert drága a kerozin.

Nade: az utazás eseménytelenül telt. Az A320-ok speckó “fapad” változata amúgy is úgy van kialakítva, hogy a 184 centimmel jobban ölel körül, mint a szomszéd becsövezett VFTS Ladája, így az ember ösztönösen is a könyve után nyúl.

Skavsta Stockholm Ferihegy 1-e egyetlen különbséggel: Kőbánya helyett itt 100 kilométert kell utazni, ami újabb laza 80 perc. Ez az itthon előre váltott jegyekkel teljesen simán ment – igaz a jegyárusítás odakint is úgy mehetett volna, mint kés a vajban. A Flygbussarna Stockholm főpályaudvarán tett le kicsivel éjfél előtt.

A szállásig hátralevő 2.8 kilométert gyalog szándékoztunk megtenni a GPS által támogatva – és a 30 kilóra kvalifikált bőrönd által lassítva. A világlátott utazó végtelen önbizalmát azonban igen gyorsan képes megtörni a zergebaszó súlyú bőrönd, pláne, amikor realizálja, hogy a piskótának vélt “itt jobbra” típusú stockholmi körforgalmak valójában 3-4 szintes, az avatatlan szem számára követhetetlen bonyolultságú labirintussá olvadnak össze. Becsületünkre laza 80 percnyi bolyongás, illetve 800 fölöslegesen megtett plusz méter után a párás éjszakában szarrá izzadva bár, de emelt fővel és jó hangulatban érkeztünk meg a város legeslegkirályabb hosteljébe, a Rygerfjord állóhajóra, amely gyakorlatilag a városháza ikonikus épületére néz a csatorna másik partjáról. A szálló pozíciójának optimálisságát illusztrálja, hogy ezen tényt csak a szomszédban megtalálható Hilton mondhatja el magáról.

A kulcsunk mellé kértünk egy fantát, még elkúsztunk a kabinig majd kóma.

Pénteken az első utunk a közeli SKV SL irodába vezetett, ahol a város golden ticketjét, az 5 napos Stockholm Cardot zsákoltuk be. Ez gyakorlatilag Stockholm tolvajkulcsa: minden múzeumot nyit, díjmentessé teszi a közlekedést, és a nyuszibárt leszámítva gyakorlatilag bármilyen egyéb látványosságot meg lehet vele tekinteni.  Innentől gyakorlatilag végtelen kalandozás következett, amelyet sem végigírni, sem végigolvasni nem lehet ép ésszel, ezért igyekszem pontokba szedni a mondókámat el-elkanyarodva néhány érdekesebb dologhoz. Dóri jóvoltából az első nap programja címszavakban:
- Gamla Stan – az óváros közepe, party all day, party all night
- Kungliga Slottet, vagyis a királyi vár. Itt komolyan veszik a dolgot: a királynő nemrég házasodott, úgyhogy áll a bál az ajándékboltokban (royal csoki, royal csipketerítő, royal bögre)
- Stockholm Fesztivál – színpadok és foglalkozások, ameddig a szem ellát
- Museum Tre Kronor | Skattkammaren, azaz kincstár – mert minden svéd királynak hercegnek és királynőnek saját korona kellett. Van is nekik vagy 30.
- Nationalmuseum – fókuszban a svéd tervezés és találékonyság. Kewl as fuck. Szíriöszli.
- Skeppsholmen szigetecske a Moderna Museet-val – többek között Ed Ruscha pop art-ja, illetve design, design, design… . Ezen túl a sziget parkjai, szobrai, mólói, kastélyai, meg a többi disneylandi látványosság.
- hazafelé még bekeveredtünk a városházára (Stadshuset) – vicces volt látni, hogy [kocka] a navigációban még az épület belső udvarának falán futó borostyán is meg van rajzolva [/kocka]

Ja, mindehhez pedig a hazai ennivaló – mert kúrva nagy a drágaság -, meg a hazai cefre – mert ezt gyakorlatilag nem is lehet kapni. A Carlsberg, a Pilsner, de még a Guinnes (érted, papuskám, a GUINNESS) is három és fél fokban van limitálva – töményet pedig állítólag 23 helyen lehet kapni a városban. Mi egy ilyen boltba sem tévedtünk be – szerencsére nem is volt rá szükség.

Második nap irány a Djurgarden. Ez tulajdonképp a helyi városliget sziget lehetne: itt található a Skanzen és a Tivoli vidámpark (ezekről később), illetve a
- Nordiska Museet – északi múzeum (divat, enteriőrök és szokások északon – tudtátok, hogy ők is festenek tojást húsvétra?)
- Aquariet Vattenmuseum – az akvárium minden jóval
- Gröna Lund Tivoli – a vidámpark.

Itt muszáj megállnunk egy szóra.
A Zöld Liget az az eszményi vidámpark, amelyben a vattacukros-körhintás-céllövöldés vurstli ötvöződik a high-tech vidámparki darálógépekkel és egy olyan színpaddal, amelyeket egyszerű nyári napokon olyan nóném emberek látogatnak, mint a KISS, Bob Marley (még ’80-ban), vagy a the Cult és Mando Diao. Ilyen értelemben mi sem kockáztathattuk meg, hogy ne próbáljuk ki, milyen az, amikor 80 méter magasságban ránkraknak egy ólommellényt, majd leejtenek európa legmagasabb szabadesés tornyából.
Azt hittem, sikítani fogok – de nem. Azt sem.
Ellenben az Insane-nel (áthallás?), ahol tulajdonképp egy Kelemen Kabátban dal hangos üvöltése segített át a szívrohamon.

Ezek után már a Pop-Expressen és egy laza dodzsemezés is bőven elég volt a vidámság megőrzésére. Ja, mielőtt megvettük volna a 20 tiketes tömbjegyet, találtunk hozzá még 100 krajcárt a földön, így tényleg csodás volt a vidámpark a helyben elfogyasztott 1800 forintos – helyi viszonyok alapján átlagárú – fiss end csipsszel együtt. A céllövöldékben 2 kilós M&M-s koffereket meg óriási plüssállatokat lehetett nyerni – a tömegből azonban pont elég volt addigra, mi pedig a csúcson hagytuk abba. A szigetről kifele menet még megnéztük a híres
- Vasa Museet-et – ezt most nem mondom végig – olvasd el, ha érdekel, nagyon jó az oldal – és nagyon jó maga a múzeum is. Eleve a 4. emeleten lépsz be, tehát van még három fölfelé, és három lefelé. Amúgy érdekes népek ezek a svédek: felbecsülhetetlen történelmi értéke mellett a hajó, és tulajdonképp maga a múzeum is annak állít emléket, hogy a 17. században a lengyel flotta szarrá verte a svéd armadát. (Vajon nekünk vajon kéne világháborús békekötés múzeum?)
- a nap végén kimetróztunk egy Mörby nevű külvárosba, itt csak laza korzósás volt, ezek a részek már nem annyira patentek, mint a belváros, de a graffitit leszámítva itt sem kell szégyenkezniük a helyieknek.

Harmadik nap kimentünk a HÉV-vel a Henriksdalig.
- az autóút itt szabályosan felnyílik, ha az alatta található csatornán adott magasságot meghaladó vitorlás halad át. Egy ilyen alkalomnak mi is tanúi voltunk: egyszersmind vicces és látványos.
- Sparvagsmuseet és Leksaksmuseet – a Közlekedési-, és a Játékmúzeum. Nekem értelemszerűen az első a tapintható, bejárható, megszagolható, szervízaknából szemügyre vehető buszaival, villamosaival, vasúti kocsijaival, de a játék kiállításnak sem kellett szégyenkeznie gyerekkorom kék pedálos moszkvicsával. :’-)
- Globen és Skyview – ez a Ericcson stadion mellé épült sportcsarnok és bevásárló komplexum Európa legnagyobb gömb alakú csarnoka. A Skyview egy üvegfalú pattanás a gömbön, amely 100 méter magasra visz fel, ahonnan egész Stockholm belátható. A panoráma nem túl izgi, de a stadion high-tech. Az Ericcson stadionban délután a Hammarby játszott, úgyhogy mindenhonnan ömlöttek a zöld-fehér monsterek.
- a Radmansgatanhoz átvonatozva felmásztunk a helyi Gellérthegyre, hogy megláthassuk Stockholm párizsias arcát. Itt egy csomó űberkirály játszóteret kereszteztünk, úgyhogy a maradék gin bepumpolása mellett volt mód kellő mennyiségű baromkodásra.

A negyedik nap kimentünk Stockholm Szentendréjébe a
- Drottningholmba. Itt található a rojál famili állandó lakhelye, vagyis egy 17. században a francia Versailles mintájára épült fényűző kastély és kert. Kínai pavilon, gazdag (de mégsem barokkosan bazári) szobák, sok-sok szárnyas a négyzetkilométernyi pázsiton – minden, amit egy ilyen helytől elvárnál.
- Skansen – ismét a Djurgardenben. Végre láttunk jávorszarvast. Meg játszó-bunyózó medvéket. Nájsz.

Az ötödik nap, immár kedd, a hazautazás napja. Mivel azonban csak délután indult a gép, ezért miután kicsekkoltunk a legjobban pozicionált állóhajóból eva, minden mindegy alapon nekivágtunk, hogy még egyszer elmerülhessünk az istókhalmai nyüzsgésben. Az ugorjfel-ugorjle hajókon megtett körrel nagyszerűen be lehetett járni mindazokat a helyeket, amelyeket az elmúlt napokban meglátogattunk. Még a
- Fotografiska is belefért, ahol többek között belefutottunk egy teljes Annie Leibovitz kiállításba, aki gyakorlatilag minden létező hírességet lefotózott az elmúlt 30 év amerikai kormányzataitól kezdve Jonny kib_szott Cash-ig. Az már csak hab volt a tortán, hogy természetesen volt fénykép, amely a Gellért szállóban készült. Állat jó.
- Liljeholmen – csak egy random külső kerület volt, ahova kimetróztunk. Minden metrómegállónál van egy pláza, minden megállónál van egy a helyi junkfood láncból. Swedish meatballs – here we come.

Ugyanez igaz Skavstára is – elértük a csatlakozásokat, az éfjélre Ferihegyre beálló taxi meg egy kettővel ezelőtti, 340 ezret futott E Merga volt, úgyhogy még az utolsó percben is kijutott nekem az autóbuzériából, beh jó is volt.

Hogy az a ragyogó napsütés-e Stockholm arca, amelyet a gyakorlatilag a teljes ottlétünk alatt mutatott, esetleg az a szürke felhőszakadás, amely a reptéri buszhoz igyekezve áztatott el – nem tudjuk meg egyelőre. Az autók 20%-ra utólag felszerelt, komoly Hella szúrófények elengedik az ember fantáziáját. Azonban – még ha ide nem is tettem fel egyelőre :-( – rengeteg képet csináltunk, mert gondolhatod, hogy volt mit nézni, amikor a fenti ömlengés még csak a kivonat. Összeszedtem még pár dolgot, ezek a tréfás(?) tények csak dióhéjban:

1. Svédország ott tart jólétben, hogy gyakorlatilag megvalósult a becsületkassza rendszer az élelmiszer boltban. Magad pittyented be a kosaradba rakott árut, magad fizetsz, az automata ad vissza. Hogy ez társadalom szinten megvalósulhatott egy kozmopolita fővárosban – őrület.

2. Szeretik a kombikat. A nagy kombikat. Tehát én is szeretem őket.

3. Tényleg szőkék. Mind. És elenyésző kisebbséget leszámítva tényleg kajak egészségesek, vidámak és kiegyensúlyozottak. Persze, 70 év jólét. Emellett azonban kell – és megvan – az igény is.

4. Dániához hasonlóan itt is hülyére keresheted magad üveg- és palackvisszaváltásból, mert arany árban veszik vissza.

5. Nagyon sok nagyon színes bevándorló él Stockolmban. Az összes létező ázsiai és afrikai színárnyalattól kezdve a 80 éves magyar nyugdíjasig bezárólag. Valahol kicsit ijesztő ez a sokszínűség.

6. Biók, advancedek, 2.0-k. A város buszai a jobb nagyvárosokhoz hasonlóan már nem gázolajjal mennek, és az e-on úton-útfélen biztatja az embereket a bioetalol használatára, amelyet szinte minden kút árul.

7. Minden karhatalmista fiatal szőke leány. Mindegy, hogy a múzeumi teremőrről, a skv ellenőrről, vagy az állig felfegyverzett királyi testőrség (Nem, nem a bohócok. A zöldsapkás kommandósok.) egyik tagjáról beszélgetünk: mindenki KlaudiaSiffer.

Talán a hosszú felsorolásból érzékelhető, hogy komoly elvárásokkal mentem Skandináviába, mert érdekelt, hogy létezik-e az az idealista társadalom, amely mindannyiunk fejében ott van valamilyen formában. Magasak voltak az elvárásaim, mégsem csalódtam. Félreértés ne essék: a hely nem tökéletes. Ha az lenne, talán nem is kellene annyira. Nagyon szerettem Stockholmot, és nagyon nem teszem elérhetetlen helyre a fejemben.

Nem vagyok az AKPH ribanca, de választottam egy utolsó nagy számot a Kottazűrről, amelyik rövid távon nem ereszt. Ez szólt a biciklin a szállásról és vissza, tehát mondjuk alsó hangon 5+5-ször egymásután, naponta.

YouTube Direkt

Ez pedig csak utolsó este, a szálláson. Annyira ikszdé, annyira egyszeregy, annyira egy darab szinti, hogy amíg nem látod a frontemberlányt, addig tingli-tangli-pam-pam-pararamm, tavasz-yo!.

YouTube Direkt

Most már örökre Koppenhága.

Kíváncsi voltam Skandináviára.

A helyre, ahol csak hó van, de mégis 40 évvel vannak előttünk anyagilag, hússzal pedig szociálisan.

Kicsit talán csalódtam: a fenti sztereotípiákból kiindulva csoda városra számítottam, végtelen számú high-tech csoda megoldással, csillogással, bájjal. Végül azonban az az énem diadalmaskodott, amelyik azt mondta: a lényeget a felszín alatt kell majd megkeresni. A felszínen – mint ahogy az az előző bejegyzések némelyikében is olvasható – a dánok majd hogy nem rosszabbul élnek, mint mi. Ami azonban itt is látszik, az az általában vett jólét. Az, hogy a boltban nem lehet adott színvonalnál rosszabb minőséget kapni. Az, hogy némelyik hómlessz szinte jobban van öltözve, mint mi. Az, hogy 5 óra takarítás okosba’ fizet annyit, mint amennyit idehaza senior programozóként megkeresel egy nap alatt.

Persze mindennek ára van: a dánok százalékosan közel annyi közterhet fizetnek, mint mi. Az élet, a lakás, az autó, az étel drágább, de ha nem keresed meg magad, állambá’ segít – van miből. A maradékból pedig van mód visszaszorítani a fosszilis anyagok használatát, illetve törekedni arra, hogy holnap is legyen még bolygó.

Ellenben téved az is, aki szerint nyugaton aztán tökéletesen értik, mi a csízió. Koppenhága városa sehol nincs Budapesthez képest.

Minél több várost, országot, vidéket ismerek meg, annál inkább hallgatok, amikor az “itthon minden szar” emberek szólásra emelkednek. (Persze, van ami itthon szar. De az a szar emberek hibája, őket pedig boldogan exportálnám nyugatra.)

Dániát épp ezért is látni kellett: egy kis egészséges abszurditás mellett jó dolgokkal gazdagodtam.

Diszklémer: a következő sorok 95%-ban az írónak szólnak. Ő – bár pontosan idéz többek között a ’99-es év fontosabb pankráció meccseiből – hajlamos felejteni, azonban szeretne emlékezni. Ezekben az esetekben készülnek a mostanihoz hasonló érdektelen és vontatott bejegyzések.

Hétfőn már kicsit lazábbra vettük a figurát. Zsuzsi reggel elment az egyetemre, mi pedig betekertünk a belvárosba: pár templom és egy-két kisebb látványosság szegélyezte az utunkat. Ezek közül az előbbiek mind alaprajukban, mind pedig belsőépítészetükben, elrendezésükben erőteljesen különböznek mind a nyugat-, mind pedig a kelet-, illetve dél-európai épületektől (a különbségeket az internet megmondja). Egy közös ebédet követően a délutánt már Zsuzsival kiegészülve töltöttük, a könyvtár, a kikötő, az opera, illetve a Magasin. Ezen utóbbi Koppenhága nagy múltra visszatekintő plázája, amelyben még Christian Diornak is elnézést kell kérnie, hogy létezik.  A ruházati cikkek mellett nagyon komoly design-, illetve kulináris boltok vannak itt, ezekben nagyon komoly dolgokat lehet vásárolni – a világ pénzéért persze.

Délután magukra hagytam a szerelmeseket – megnéztem egy filmet az egérmozin (láwollak youtube?), megittam az utolsó sörömet, utána irány az ágy: reggel felszállt velünk a repülő.

Diszklémer: a következő sorok 95%-ban az írónak szólnak. Ő – bár pontosan idéz többek között a ’99-es év fontosabb pankráció meccseiből – hajlamos felejteni, azonban szeretne emlékezni. Ezekben az esetekben készülnek a mostanihoz hasonló érdektelen és vontatott bejegyzések.

A harmadik napra egész kipihenten ébredtem. A hétvége nem hozta meg a várt turista boom-ot a hosztelben, én pedig – mivel a hosztel e-, illetve iMacje sem volt hajlandó megnyikkanni a flash-es szerkesztő felületen – nem láttam neki blogot pötyögni.

Vasárnapi programként Louisiana-t, ezt az agglomerációban lévő, híres kortárs múzeumot céloztuk be. Nézd meg a honlapot, a hely röviden lenyűgöző. Egyrészt már a múzeumnak helyt adó épület is önmagáért beszél. Rengeteg lépcső – hogy azt sem tudod, épp a föld alatt, esetleg fölött vagy-e -, szeparált tér, üveg, fa, mindez kacsákkal, szobrokkal, fákkal tarkított parkban. A falakon belül Matisse-ok, Picassók, Monet-ek, egy Vasarely (f’ yeah!), Warholok, Mirók őrületesen átgondolt leosztásban.

Személyes kedvencem a Yayoi Kusama által álmodott szoba (a valóságban talán 1onm., ha van, zseniális) a kronológiai fal, a a média manipulatív természetéről szóló vetítés és a Color kiállítás volt (a linkekkel majd otthon bíbelődöm).

A hely tehát összességében szenzációs volt, el is ment vele az egész nap.

A városba visszavonatozva még tekeregtünk egy kicsit, a napot pedig az egyik külvárosi gettókifőzde étkezdéjében készített, alkar vastagságú dönerrel zártuk.

Környezetvédelem.
Dánia Kelet-európai fejjel őrültnek tűnik. Hja, miután az ország az egy személyre jutó GDP-ben az ötödik a világon, a jólét már annyira adott, hogy minimum Mohamed karikatúrák kellenek, hogy végre valami kis gondjuk is legyen. Ebben a kontextusban pedig már tökéletesen érthető, hogyan lehet egy 0.33-as alumínium doboz betétdíja valamivel több, mint 40 forint. Mert csak így viszik vissza – de így vissza viszik, a lényeg pedig ez. A hőenergia hasznosítása, a tengeri turbinafarmok, a biciklis közlekedésre való nevelés ugyanúgy részét képezik ennek az öko államnak, mint a környezettudatos taxik.

Taxik.
A dán taxit egyszerű felismerni: egyrészt ocsmány szürke-kékre van matricázva, másrészt max. 4 éves és Merga. A legújabb darabok kivétel nélkül blúifisinszi kiadások, tehát mondjuk 12 liter helyett csak 10-et isznak városban.

Diszklémer: a következő sorok 95%-ban az írónak szólnak. Ő – bár pontosan idéz többek között a ’99-es év fontosabb pankráció meccseiből – hajlamos felejteni, azonban szeretne emlékezni. Ezekben az esetekben készülnek a mostanihoz hasonló érdektelen és vontatott bejegyzések.

Második napra virradóan valamivel kevesebbet aludtam, mert egyrészt kettőkor fejeztem be az első rész begépelését, másrészt fél hattól fél óránként csörgött valamelyik random gézengúz szobatárs ébresztőórája. Délelőtt úton a haverokhoz kicsit elkavarodtam a városban – előző poszt vonatkozó része javítva -, de a hiba korrigálása után sínen volt a program a kikötő és Dragør felé. Ebédre piknik, előtte-utána kedélyes bohémkodás bohóckodás viccelődés, kacagás. A partra vezető úton megnéztük a helyi egyetem informatika karának épületét, ami 2003-ban indult, és köhh, meg  krahács (később igyekszem linkelni). A kikötő felé menő, általunk használt mellékutat egyébként egy darab kerítés választja el a repülőtértől, azaz valamennyi biztonság van, de nem viszik túlzásba. Visszafelé világklasszis építészeti megoldásokat bámultunk a kéregvasútként is futó egyes(?) metró vonala mellett. Este könnyű vacsora (BMW – belemindenwacak – leves), utána még egy kör Christiániában.

Christiania.
Itt tényleg úgy árulják a hasist, mint a vásárban a cukorkát – a barna tömbök takaros kupacokban sorakoznak egymás mellett a főtérről nyíló utca árusainál -, a kerület általában sötét, de a bisztrókból, kávéházakból kiszűrődő fény, meg a hordókban égő brikett biztosítja az állandó fesztivál hangulatot. Az index által készített összeállítás intrójában szereplő utca egy háznyira van Zsuzsi albérletétől (innen írok most, így mímíntín vín hísszzí í bítí í bíjígyzísbín).

A város.
A város építészete számomra konzisztens, de nekem jellegtelen. Bár én Angilát leszámítva nem sok helyen viselem jól a vörös téglás házak százait. A belvárosi épületek többsége közel kortalan – sötét-vörös :-P -, csiribiri üvegpalotákat lehet találni, de jelenlétük nem határozza meg a városképet.

Bicikli.
Ebben a kérdésben Hollandia szinte tehet egy szívességet. Külön lámpák a kanyarodó bicajsávhoz, űber elsőbbség, ahol csak vagy, bringasztrádák, pumpa, tárolók, kultusz. A város őrületes szimbiózissal ápolja a kerekezést: a rengeteg biciklistát az autóktól elvett aszfaltra terelik, azonban autó meg nincs sok, hiszen: mindenki biciklire ül.

Autók.
Az ember a szóbeszédre hagyatkozva azt hinné: a nyugati kultúra, pláne az északnyugati-nyugati kultúra a 3 éves törvényről szól, azaz, hogy két nappal az előtt cserélik le a kocsijukat az emberek, mielőtt az első galambnak módja lenne leszarni. A helyi járműpark azonban más képet mutat. Az autók színvonala az otthoni mellé, sőt talán kicsivel alá van belőve. Állítólag igen komoly adókkal kell szembenéznie annak, aki kocsit akar hajtani. A dísztárcsák hada elárulja, hogy a vevők az szerényebb felszereltségek után nyúlnak – ellenben a dízelek itt nem vették át a hatalmat teljesen, tehát  akinek A6-osra telik, az már beleveszi a 3.2-es V6-ot. A csóró felszereltség alól többnyire egy típus kivétel: a Golf, évjárattól függetlenül. Erre – az ég áldja meg őket – előszeretettel tesznek fel 18″-as kereket. Hétvégére a külvárosokban feltűnnek a hobbi háziállatok (autók), ezeken belül messze felülreprezentált a Mustang. Ebből két típust kedvelnek: a gyönyörűen felújított első generációt, illetve a bugyiejtős ötödiket (legújabb).
Második helyen Porschék, harmadikon pedig utolsó generációs Corvette-k tanyáznak, szép.

Diszklémer: a következő sorok 95%-ban az írónak szólnak. Ő – bár pontosan idéz többek között a ’99-es év fontosabb pankráció meccseiből – hajlamos felejteni, azonban szeretne emlékezni. Ezekben az esetekben készülnek a mostanihoz hasonló érdektelen és vontatott bejegyzések.

A repülőtéren már azért volt egy kis kavarodás. A gép ugyanis késett – ezt persze még véletlenül sem mondták be a hangosba -, a check-in lezárultát pedig egy szolid “gate closed” felirattal adta tudtunkra Ferihegy. Az ezen okból gyűlő feszültséget – jajnemmegy a gép – végül egy úr oszlatta el, aki utánakérdezett, és kikiáltotta. (Mi parázás helyett a zingyen wifi hathatós segitségével* (*a hosztel halljában elhelyezett dán eMacon még magyar kiosztás mellett sincs hosszú i, ezekamocskosszemetek) próbáltuk informáltabbak maradni az aggódó többségnél – szerencsére nem kellett csalódnunk.
Az olyannyira sima volt, hogy még egy szundi is belefért. Dán 2-ről metró visz a városba, ezt a szentlélek, meg a robotpilóta vezeti, a magyar parasztnak (ismét csak: ez lennék én) csak a vakulás/vakuzás marad. A hosztel a pék faszában van, valahol északra de ha az ember egyszer idetalál, onnantól megvan a város teljes észak-dél tengelye másnapi frissítés: az még nem jelent semmit. Erről egy későbbi posztban.
A tegnap estét Zsuzsinál, a kedves kinti kapcsolatnál töltöttük országos pajtim, Bálint (ő Zsuzsi barátja, ugye), illetve Laura az angol erasmus leányzó társaságában.
Mind az aznapi hangulat működtetésében, mind pedig ma napközben permanensen (*köp*) rezisztált 7 fok távol tartásában aktiv és hasznos szerepet kapott a reptéri tutifríben kemény magyar valutáért faszolt körte abszolút, amely a márka hagyományaihoz hiven illattal csábit, aztán erővel üt, sikidim, sikidom.

Én egy kilenc ágyas szobában kaptam helyet. (Igaz, ma fájó hátsóval ébredtem, de ezt a bicikli ülésére kell visszavezetni, amelyet kedves vendéglátónk búrt szerzett nekem. Igy egész nap bringa van, de ez a magamfajta monitorgyümölcstől pár nap felzárkózást igényel.) Anyway, szóval 9 ágy, én egy második emeleten kaptam helyet a 3×3-ból, éjszaka béke volt, még a telefonomat is etethettem az ágy végén lévő kerti hosszabbitóra kötve, igy tkp. a fejem mellett aludhatott a sugárzó. A hely amúgy korrekt, csak lányok vannak – igen, Gábor, ezt most nekem mondtam -, az éjszaka kicsit hideg, de legalább csendes, az esti zuhany meg melegvizes, más sem kell.

Københavnról most még nem akarok nyilatkozni. Az első élményem a helyi csóró boltba köt, ahova a sörért mentünk, miután letett a gép. A csóró bolt szinvonala Spar alázó – nem szeretem a Spart, de odahaza talán egy lépéssel a legtöbb bolthálózat előtt járnak minőségben, már ahol -, általában pedig dúrva nagy drágaság van. Ez azt jelenti, hogy mondjuk 8 kiló két liter Pepsi. Plusz az üvegbetét. Ott tartottam ugyanis, hogy csóró bolt. Ha már ide jöttünk, Zsuzsi hozta a saját üresüveg készletét, amelyet a bejáratnál kiegészitett egy, a kuka tetejéről lekapott fél literes PET kóláspalackkal. Az ugyanis a fém dobikkal egyetemben darabonként valamivel több, mint 5O forintot ér. Bár ez igy nagyon a világracsodálkozóbutamagyar történet, de ez itt igy nez ki. Ebben a kontextusban Zsuzsi takaritást vállal az egyetem mellett, mert az itteni létet önerőből – meg az otthoni ösztöndijból – nem igazán lehet abszolválni. A héten öt óra munkával keresett valami 6OO helyi pénzt. Momentán valami 36 a váltószám, you do the math. Ezzel a lével – tehát még egyszer: öt óra sikálás – közel megvan egy heti ittlét.

Tovább is megyek, közhelyek ezek, amelyeket sokan mesélnek, tehát ismerjük, de nem nagyon szeretjük hallgatni.

Ma – amig Zs az egyetemen volt – B. úrral eltekertünk a Calsberg sörgyárhoz. Ez a szakma – a sörgyárlátogatás – lassan személyes perverziómmá fog válni, ld. a momentán nem belinkelt Guinnes, illetve Grolsch beszámolókat – a linkelés dolgot később majd javitom. A gyár az azonos nevű kerületben található, amely nevéhez hiven… egy dombocska. De mondjuk olyan, amelyik az érdi emelkedőre úgy tekint, mint a Gellérthegy a Himalájára. A gyár által összerakott túra amúgy teljesen korrekt – van egy kb. 17.OOO darabból álló sörösüveg gyűjteményük. 85%-ban csak Carlsberg, illetve ennek édestestvére, Tuborg. A múlt század elején lévő üvegeken még ott diszeleg a cég egyik volt logója, a szobafestő tevékenységét megelőzően még köztiszteletnek örvendő, ekkoriban még valójában szép napokat látó szvasztika.
A barangolás végén meg kapunk két jó pofa sört. Megjegyzem, a hazai érdekeltséget – Pannon ászok (Pannon, mi?) – nem lehet kérni, ellenben a helyi finomságokból legalább 8 féle van, továbbá csak nincs olyan barom, aki gázolajat tankolna egy repülőgépbe.

A túra után a szomszéd park látott vendégül minket egy piknikre, a nap hátralevő részében pedig Zsuzsival kiegészülve andalogtunk keresztül-kasul a holnapra prediktálható izomláz felé.
Este svéd húsgombócok, film, a holnapot meg majd megmondja az időjárás, ami momentán mostli_sunni.

Még irok egy sort a babámnak, de aztán irány az ágy: holnap – ma – még sok kilométert kell letudnunk.

Ja: a bicaj helyzet itt Hollandia-oktató. Egyrészt mindenütt elsőbbséged van, másrészt a sávod minimum kettő, de van, hogy 4 bicaj széles. Időnként el van helyezve egy-egy pumpa, illetve oszlopok, amelyek büszkén hirdetik a köznek, hogy hány cangás ment el mellettük eddig aznap. A belváros a tömegközlekedés igy szinte autómentes, tehát ezen a fronton öri van és bódottád.

Allah hatalmas, vigyázzatok magatokra, törekszem én is.

A közjátékot követően a vulkán végül úgy döntött, hogy mégis csak engedi felszállni a gépeket mostanra. Ennek jegyében veszem én most a sapeszt meg a macit: Koppenhágába, Olvasó!

Zsír volt a buli!

YouTube Direkt

(Videóért pacsi: Andris)

Szombat este van; a végéhez közeledik az éves havas kaland.

Személy szerint teljesen a hatása alatt vagyok, azonban mivel a zOlvasót nem illik olyan dolgokkal terhelni, hogy
- hosszú, kitekintő ömlengés megtalált természetről, tiszta gondolatokról stb.;
- én jól érzem magam;
- panaszkodás hiánya;

ezért rövid összefoglalóra törekszem – akit érdekel, azzal úgyis megbeszéljük (ugye, nincs harag).

Nem sikerült megváltani a világot ebben a négy napban. Ellenben

1. Volt olyan, hogy percekig nem gondoltam semmire.
2. Kitisztult a tüdőm.
3. Tudok irányváltáskor havat karcolni, illetve egyéb technikai és sebességi eredmények is születtek.
4. Szabaddeszka, amíg élek.

Mint mondottam, nem váltottam meg a világot. De nem is volt cél.

Lesz még poszt a témában.

Ahol Chopok és Chopok összeér (katt).

Körülbelül bő egy héttel ezelőttig abban a biztos tudatban teltek a napjaim, hogy ebben az évben számomra nem terem babér hósport ügyben.

Ennek tükrében érdekes leírni, hogy az elmúlt huszonnégy óra talán az egyik legjobb volt az életemből. De ennél többel most nem foglak untatni.

Lacika barátom szavait csak egy darab zárójellel eltorzítva: (majdnem) mindenkit szeretek.

YouTube Direkt

blanka most kipályázik a tótokhoz hódeszkázni. Vigyázzatok magatokra, intézzetek parti hangulatot a hetes buszon.

YouTube Direkt

YouTube Direkt

“Nahát, doktor, az a Párizs gyönyörű lehet,
majdnem olyan, mint Liben…”

Csütörtök délután háromnegyed háromra beszéltük meg a találkozót B. ügynökkel.

Az én életemet megkönnyítette a hátországtól megörökölt korona, azonban neki még váltani kellett, ami egyből meghozta az első kihívást, mert ezek a _hüüülye_ csehek még nem csatlakoztak az Únióhoz, koronát pedig nem tart minden bank – még akkor sem, ha az árfolyam esetleg ki van írva.

Anyway, felszedtük a frissen átnézett kocsit, majd egy laza paprikáskrumpli, és egy osanos pénzváltás után már az M1-en kocogtunk Győr felé.

A tótok 4.9 pénzért vesztegetett matricájában, illetve a cseh pályasztikkerben az a közös, hogy nem nézik a rendszámod – nem úgy, mint itthon, ahol a mostanra tulajdonképp matricát sem kapsz. Belegondolva, hogy milyen kaliberű mérnöki feladatot jelentene egy éjjel, esőben (csak) 135-tel menő autó szélvédőjén megtalálni, és azonosítani egy 7x8cm-es téglalapot felmerül a kérdés, hogy vajon hogyan ellenőrzik a meglétét.

Elmondom: megállítanak. Például éjszaka, a cseh-szlovák határ (tábla, pacsi, Csehország neonreklám mi a lótusznak) túlsó oldalán, 30 méterrel az első matricaárustól.

Jó estét kívánunk. Útlevél? Igen, van útlevél (a sofőrúrtól plusz jogsi, forgalmi…). Hogy sztikker? Igen, itt a sztikker – még a szlovák elismervényt is mutatom. He? Hogy milyen? Hogy cseh? Miért, ez már Csehország?

Nem bonyolítva a dolgot kiköhögtük az ötszáz koronát (talán értékelték, hogy azonnal láthatósági után nyúltam, amikor odahívott az autóhoz fizetni, mert 15 perc írogatás után végül mégiscsak kaptunk elismervényt), majd egy gyors matrica faszolást követően robogtunk a főváros felé.

Fél egyre gurultunk be szálloda kapuján. A bantu recepcióst a késői időpont ellenére sem lehetett ratyi viccekkel kibillenteni a béketűrésből, úgyhogy felmenetünk a szobába, irány a másnap.

A péntek a városnézésé volt.

A 9-es villamos közvetlenül a  Golf szálló alatt állt meg, így egy járattal voltunk bent a Vencel téren. Ezen a hétvégén itt kétféle embert lehetett találni: magyarokat (ezt még nézzük meg, Marika), és arabokat (csencs, csencs, werdujukamfrom?). A tér végében töretlenül búskomoran feketéllik a Nemzeti Múzeum, amit ’68-ban a hüüülye! megszállók parlamentnek néztek, ezért még most is elég fekete. A centi vastag szmogréteg alól azonban a felültesebb szemek számára is felsejlik Morvaország pompája.

Apropó épületek. Prága nagyon szép. A komenista időszak szarkofágjai frekventáltabb helyeken csúfítják, mint Budapestet, azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy azokat a házakat, amelyeken nálunk ma is golyónyomokat lehet számlálni, Prágában már felújították. Ezekre pedig öröm ránézni. A már említett villamoshálózat nagyon klassz, gyakorlatilag néhány átszállással bárhol ott lehet lenni az Óvárosban. A napot itt, illetve a Károly-hídon megfelelően turistaszegény időpontban átsétálva a Kisoldalon töltöttük. Én az útikönyv történetein, Andris a fényképezőjén keresztül szemlélte a várost. Tisztaság van, nincs adott foknál rosszabb kocsi. Az emberek még Közép-Kelet-Európaiasak, de már inkább szlovének, mint románok. Félreértés ne essék, náluk sem szent mindenki, de a túristapozitív részeket nagyon frankón összerakták, az embernek van kedve sétálni, kirakatokat nézegetni, esetleg benyomni egy jókora kolbászt valamelyik talponállóban.

Este visszacsilingeltünk a szállóba: irány a Teszkó némi folk komlószörp, illetve ürömfű párlat tankolása érdekében.

Szombaton egész nap sör.
Nem ért készületlenül (köszi a kalauzt, Csabi!). Az Újvárosban nyitottunk. Aki valaha is olvasott Haseket, Kunderát, esetleg Hrabalat (a szerző csak az első kettőt), az tudja, hogy jóféle cseh söröket a valakihez-, vagy valamihez címzett kocsmákban szokás legurítani. Az Újvárosi állomások után Liben felé vettük az irányt. Liben Prága Újpestje, túrista egy szál sincs, ellenben van Gát utca, és lakótelep, a kettő között pedig a Hrabali sörszlalom. Ez tulajdonképp az író korábbi, illetve későbbi lakásai között lévő kocsmák felkereséséből áll, az italmérések számát illetően pedig az útikönyv sem rejti véka alá, hogy már a második harmad elejéig is szép teljesítmény eljutni, illetve, hogy Hrabalnak és barátainak is csak egyszer sikerült hiba nélkül abszolválni az összes kaput.

Az ember nem ivott még jó sört, ha nem ivott cseh sört. A malátaszörp mindenütt hideg, mindenütt jó, és mindenütt olcsó: igazi turistakopasztó, belvárosi hely az, ahol 450 forintnak megfelelő koronát kérnek a korsóért. Mondanom sem kell, hogy a külvárosban ez az összeg a fele. Mi az első harmad feléig vittük a fáklyát, ekkorra már a kapuk között tankolt abszintnak is sikerült jócskán a fenekére verni. Átszelve a kerületet visszametróztunk a frankón felújított szovjet vonalon a belvárosba.

Az utolsó előtti villamos vitt haza, a szállodában aztán még egy jóéjt kör, végül csak eltettük magunkat vasárnapra.

A szobát csak délben kellett elhagyni. A gondosan fogyasztott cefre végül az enerváltságon kívül nem követelt egyéb áldozatot, így kényelmesen készülődtünk össze. Ismét irány az agglomeráció (“a legkisebb is számít”), mert a honi piacon bohóc árakon mérik a világ legjobb söreit.

Sajtos énem legnagyobb meglepetésére a francia tejipar remekeit is. Prágában azonban senki ne akarjon Gössert inni: én is megelégedtem az egyik helyi márvánnyal (olyan, mint a teszkóban kapható Mizo Márvány: ehető, semmi extra). Még egy kis Slivovica, egy laza ebéd a parkolóban (apropó: cseh országban a kolbász az a Csabai), majd irány a pálya. Az út felénél azért még bekaptunk egy tuskót, amely diónyi lyukat harapott a jobb egybe.

Rövid mérlegelés után 15 perc alatt megvolt a csere, azonban a hátralevő 300km-t a mankókeréken feltüntetett, 80 km/h-s, szédítő sebességgel teljesítettük (üzenet az agynak: szürreális élmény az M1-M7 bevezetőn jobbról elhúzó kék színű Trabant). Így lett az egyébként öt és fél órából kilenc, azonban mindenért kárpótolt, hogy egyrészt mégsem szálltunk el a kilóharmincnál bekapott durrdefektnél, másrészt, hogy a mankón szépen haza tudtunk csordogálni.

Prága szép élmény volt. Megvoltak persze ezek a kisebb kellemetlenségek, de a kultúra és a művelődés mellett egyúttal a szociális kapcsolatainknak (sör melletti nagy beszélgetések), nem utolsó sorban pedig májunknak is adhattunk. Így bár a poszt kicsit egyszerűbb lélekre sikeredett – lévén hiányzik mögüle pár óra alvás -, ám az azért talán átjött belőle, hogy öri volt, meg bódottád.

És küldenék a Peneři Strýčka Homeboye-tól mindenkinek, akit szeretek.

YouTube Direkt

Veszem a sapeszt, viszem a mackót: elmegyek Dublinba konferenckedni.

Yo wish me luck.

Sítábor 2008, Mondolé, Olaszország.

Amikor elkezdtük az éves hótábor megszervezését, még az egyéni út állt az első helyen, kocsival, tetődobival, mindennel. Aztán amikor oda érkezett a történet, hogy leelőlegezzük az előzetesen lefoglalt szállást, a csapat harcművésze előállt egy plakáttal, amely az egyik iparilag szervezett síút részleteit hirdetette.

A honlap meggyőzött, átültünk ebbe a csónakba. A történet pedig felemásra sikeredett.

Összességében ugyanis nem történt semmi kirívóan rossz, azonban ugyanez mondható el az érem jó oldaláról is. Íme pár példa a teljesség igénye nélkül, el ne aludjatok a részleteken:

A rendkívül jó minőségű, hosszúságú és technikájú pályákat az ottlétünk alatt
- köd/felhő
- hószakadás
- esetleg mindkettő
tarkította ezzel nehezítve a felhőtlen csúszást. Mindkettőről tudni kell, hogy külön-külön 8, együttesen pedig 2-3 méteres látótávolságra képesek, így az ember kétszer is meggondolja, vajon jól emlékszik-e, hogy ez még a pálya, esetleg már a feneketlen katlanhoz vezető kihajlás.

Az utolsó percben jelentkeztünk, ami többek között abban nyilvánult meg, hogy négyszázvalahány embert az egyik (Prato Nervoso), egy busznyi (ebben ül hármas kis csapatunk)  táborozót pedig a másik (Artesina) faluban helyeztek el. Ez igazából hidegen hagyott, mert mi a partik helyett inkább a csúszással voltunk elfoglalva, azonban ez számos további, (főként logisztikai illetve pályahódítási, illetve időfogyasztó) komplikációhoz vezetett, azonban most nincs kedvem ezeket elrinyálni. Meg amúgyis: az elején kitett, a végén pedig valahogy mégiscsak hazahozott a busz.

Artesináról amúgy azt kell tudni, hogy egy közepesen klasszul kialakított, ám kétségtelenül kiváló pályaszállás nagyjából 1500-1800 embert befogadó hotelszoba mennyiséggel, így az is érthető, hogy a kommuna szinte teljesen döglött volt a mi 50, illetve az innen-onnan összfogdosott néhány olasz vendég jelenlétével, így egyetlen este letudtuk a körbesétálását, és a helyi látnivalók (semmi)  megtekintését. A valósághoz persze az is hozzátartozik, hogy a hely 1600 méterről mosolyog le Piemont tartományra, így azon kevés percekben, amikor sem felhő, sem hószakadás nem szabotál lenyűgöző látványt nyújtanak róla a környező csúcsok és a köztük elterülő alföld.

Monte Carlot egy délután alkalmával volt mód megtekinteni. Jártam már városállamban: San Marino lélegzetelálló látványt nyújtott kis utcáival, felhők fölé emelkedő kastélyhegyével, rusztikus megoldásaival, illetve bohózat olcsó cefreboltjával. Ezzel szemben Monacoban (fogalomzavar felodására olvass itt) nem sikerült megtalálni a szépet. Igaz,a négy órás buszutat követően két órát kaptunk, hogy körbenézzünk guccsifalván, sötét volt, mi pedig csak egy pár oldalas összefoglalót tartottunk a kezünkben útikönyv helyett. Két dolgot szeretnék kiemelni: az egyik, hogy a kaszinó tényleg – is itt most sajnos találó ez a giccsé alacsonyított szó – fabulous, illetve, hogy rövid városnéző kujtorgásunk hetvenhatodik percében találtak meg a rendőrök, hogy merre is lesz a séta.

Ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

A helyet egyelőre jobban tényleg nem méltatnám tovább, mert a €10m-es lakások, a Bulgari boltok és az éjjel lévén koromsötét tenger nem mutattak magukból semmit. Az adóparadicsomból, és az egész évben fain klímából származó jóságról csak az itt-ott tovagördülő (sic!) porsék és bentlik, az ápolt parkok, illetve a kikötőben csendben ringatózó, zergeb*szó méretű jahtok árulkodtak.

A deszkázás összességében jó volt. Kiderült számomra, hogy a félcső egy nagyon jó dolog, abszolváltam némi szűzhavazást, illetve sok említésre méltatlan mellett egy közepes farokcsontos, illetve gyomrosos esést – nem lett belőlük baj.

A szumma pedig az, hogy volt már jobb is, de soha rosszabbat: a lehetőségekből közel a maximumot vettük ki magunknak.

Bő három és fél óra múlva ébresztő, indul a gőzös a digókhoz deszkát koptatni.

Az egész egy laza kimerültségnek indult mozgáskoordinációs zavarokkal, hidegrázással, némi lázzal, azonban ezek fél nap alatt nagyrészt eltűntek, hogy következhessen a
- minden ízt** nagyon rossznak érzős (ld. még: étvágytalanság)
- hascsikarásos (közepesen, ill. nagyon)
- 90 percenként altesti fürgeséges
- visszatérő rémálmokkal* kísért
- enervált (felülni sem tudsz)
- éjszakát végignyöszörgős
- felborult hőháztartásos
- lepedékes nyelves
- megszédülős
- végtagfájós

illetve ezek tetszőleges lineáris kombinációjával kifejezhető történet. Pedig az egész egy kedélyes hódeszkás hétvégének indult a Chopokon.

Ja: köszi a haveroknak, akik történetesen infinit mennyiségű gyóccert hoztak (Cataflam*, Algopirin, Aszpirin, Lopedium, Carbo Activatus, Rennie,  vitaminok), ezek nélkül nem sikerült volna lerugdosni a kórságot gyomorfájás-fofóka kombó szintjére.

Megjegyzések:

Kb. öt évente egyszer, ha beteg vagyok annak ellenére, hogy vidáman rohangálok -40 fokban pólóban. Ezek alapján ez a poszt azért született, hogy érzékeltesse, hogy
a. hős vagyok, mert harcolok
b. szánalmas vagyok, mert az első bekapott vírustámadást világgá kürtölöm
c. Enver Hodzsa egy barom volt
d. kurva anyád betegség.

* vajon: összefügghet-e ez a két dolog?!
** kivételt a műanyag dolgok képeznek, saját tapasztalatom alapján eddig a háribó és a MCsízburger.

Amúgy nem vagyok elkeseredve, csak meg kell gyógyulni, aztán irány előre.

Meg amúgy pont akkor jutok el ehhez a számhoz füllel (ne hallgasd meg, fullmindegy), amikor tökvéletlen ide tévedek szemmel. (Ha nem voltál ott, akkor elmondom, hogy ennek kapcsán álltam meg egy szóra. Ha bírod az angol, netán a német nyelvet, ez a szöveg nem jelenthet akadályt.)

Érdekes, hogy a honlapot megnézve ebben a hónapban a kalipánkok (No use for a name), januárban a déenbé szerelmesei (Aphrodite) örülhetnek bolondulásig az Atak-ban. Persze azért a PASO sem volt rossz, és hát, ilyenek ezek a randomra kevert kártyák.

Ez a Hollandia emlékek dolog pedig maradt keserű-édes vidámság. :’-)

Győrből jövök.

Kerek egy órában van az M1-esen lebattyogva, az embernek csak arra kell vigyáznia, hogy megvegye a 4 napos matricát az úthoz, illetve, hogy engedelmesen elengedje a sebességkorlátozásokra fittyet hányó román rendszámos kocsikat. Odalent nyugis várost fog találni nyitva tartott cukrászdákkal, a mindenszentekre készülő virágpiaccal és a csendesen hömpölygő Mosoni-Dunával.

A városban sétálagtók nyugodtan konzumáljanak baconos-sajtos hamburgert és lúdlábtortát, mind a városban-, mind pedig a parton fogyasztva kellemes élményben lesz részük.