Zsír volt a buli!

YouTube Direkt

(Videóért pacsi: Andris)

Szombat este van; a végéhez közeledik az éves havas kaland.

Személy szerint teljesen a hatása alatt vagyok, azonban mivel a zOlvasót nem illik olyan dolgokkal terhelni, hogy
- hosszú, kitekintő ömlengés megtalált természetről, tiszta gondolatokról stb.;
- én jól érzem magam;
- panaszkodás hiánya;

ezért rövid összefoglalóra törekszem – akit érdekel, azzal úgyis megbeszéljük (ugye, nincs harag).

Nem sikerült megváltani a világot ebben a négy napban. Ellenben

1. Volt olyan, hogy percekig nem gondoltam semmire.
2. Kitisztult a tüdőm.
3. Tudok irányváltáskor havat karcolni, illetve egyéb technikai és sebességi eredmények is születtek.
4. Szabaddeszka, amíg élek.

Mint mondottam, nem váltottam meg a világot. De nem is volt cél.

Lesz még poszt a témában.

Ahol Chopok és Chopok összeér (katt).

Körülbelül bő egy héttel ezelőttig abban a biztos tudatban teltek a napjaim, hogy ebben az évben számomra nem terem babér hósport ügyben.

Ennek tükrében érdekes leírni, hogy az elmúlt huszonnégy óra talán az egyik legjobb volt az életemből. De ennél többel most nem foglak untatni.

Lacika barátom szavait csak egy darab zárójellel eltorzítva: (majdnem) mindenkit szeretek.

YouTube Direkt

Éjszaka, vagy nappal, a lényeg, hogy ablakon néz(z) kifelé.

YouTube Direkt

Pokrócban történő álmatag kajafáskodáshoz tökéletes.

YouTube Direkt

Az ünnepek alkalmával dupla kiadással jelentkezik a rovat: a már korábban beígért opera mellett ezúttal egy másik zenés produkció is bemutatásra kerül, haladjunk időrendben.

Médium: opera
Cím: Don Carlos
Előadó: Fried Péter, Fekete Attila, Lukács Gyöngyi
Helyszín: Operaház
Elérhetőség: Honlap

Az évad – számomra – utolsó előadására négy nappal karácsony előtt került sor. Ez az időszak sokunk számára zsibis, így nem volt módom megnézni a cselekményt a születésnapomra kapott könyvben. A rutinos operalátogató azonban már akkor felfigyel a vér szagára, amikor a műsor még el sem kezdődött, azt ugyanis illik észrevenni, hogy a szokásos hét óra helyett itt már 18-nulla-nullkor megvan a beállás (a krómos kolegák tudják: 1-2-3-6-6-6…). Ez az egy információ önmagában is jelzésértékű: komoly, érzékeket igénybevevő produkcióra lehet majd számítani – erre a következő bekezdés után visszatérek. Történetet most sem írnék részletesen, akik érdekel, használ guglit.
Ezzel együtt a kezdeti felállás már-már szokásos, a netes lingóhoz szokott közönségnek csak annyit mondanék: incest. A többiek érjék be az Oidipusz komplexussal, aki pedig ezután sem érti: a családon belül fognak madarat.
A fő vérvonal szerint Karesz anyja ugyanis meghalt, apja, II. Fülöp spanyol király pedig rányúlt a korábban Karesznak beígért sunára önkényesen feleségül vette Carlos korábbi jegyesét. A szerelem a királyfi, és a  néhai, ilyen formán mostohaanyjává lett Erzsébet között azonban nem hűlt ki, ezt a vonulatot a király gyanakvása mellett azonban rengeteg további szállal bonyolítják: a királyfiba viszonzatlanul szerelmes, ezért áskálódó udvarhölggyel, a spanyol fennhatóság ellen lázadó tartományok, Brabant és Flandria titkos pártolóval, akik alig győzik egymás ellen kijátszani az udvart, a klérussal, aki csak simán kinyírna mindenkit (na jó, mégsem) és nem utolsósorban a mindezen dolgok miatt kétségek szövevényes hálójában fetrengő királlyal, aki jogosan nem tudja, kiben is bízhatna ezek után.
Jelen kritika egyik mondanivalója pedig itt van elásva: a darab rendelkezésére bocsájtott, nettó 190 (bruttó 230) perc ugyanis kevés a szerencsétlen szövegíróknak, hogy mindezt elmondják. Miért? Hát, mert egész fejezeteket énekeltetnek újra. Így van: a darab 1/3-a arról szól, hogy ugyanazokat a versszakokat az elejétől a végéig lenyomják egyszer-kétszer-háromszor. Bakker! A másik, általam különösen nem preferált elemből sincs hiány, ez pedig a szinkron kánon, amikor 2-3-4 szereplő egyszerre énekel fel – mást. Ezzel a két mozzanattal az opera lábbal tiporja az élményt, amelyből amúgy nincs hiány, az öt felvonásba ugyanis töménytelen mennyiségű ária és kórusmű fér bele.
Ezek pedig remekek, csodálatosak – külön kiemelve, hogy a gárda ért hozzá.

És minden jól ment a harmadik felvonás végéig, amikor is azt hittem, itt a vége, és életem egyik legjobb darabját élhettem át. Ekkor azonban még nem tudtam, hogy a fent említett repetitív strófákból, és kiborító kánonból még két teljes szekció van hátra. Itt pedig dölt az asztal: a harmadik óra végére telítődött a kultúra buffer, és azt kívántam, hogy a színpadon mozgó emberek csak simán mondják már el végre _normális_hangsúlyozással_,_tömören_összefoglalva_, mi is nyomja a lelküket. (A műértő, ugye… .)
Ez a második kisgondom: a harmadik felvonás végére ugyanis a királyi udvarban már kellően derékig áll a szar, Fülöp pedig némi hezitálás után lecsap a fiára, függöny. Az előadást pedig itt kellett volna abbahagyni, és rábízni a nézőre, mi is fog történni a tartományokkal meg a szereplőkkel, az előjeleket ugyanis ekkorra kiválóan elszórták. De nem ez történik: a hátralevő nyolcvan percben – bár némi intrikával meg csavarral (kiderül, hogy Eboli prütykölt a királlyal) megfűszerezve – szépen végigmegyünk minden egyes szálon, és majdhogynem teljesen feltesszük a pontot az i-re, így az embernek semmi dolga az utóélet kitalálását illetően.
Nem fogom bonyolítani: az előadás kiváló, a sztori jó, de talán már túl szövevényes, az ismétlésekért, és a kánon túlhasználásáért pedig felelősöket követelek. Ha exkluzív élményre vágysz, nézd meg – de tapsolj rendesen, és gyere el a 3. felvonás után, így mindenki jól jár.

Case closed, haladjunk tovább.

Médium: koncert
Cím: Punkünnep
Előadó: Fegyelmező Részleg, Hétköznapi Csalódások, Rózsaszín Pitbull
Helyszín: DKNY (Dűrer Kert, New York)
Elérhetőség: Honlap

Előrebocsájtom, hogy dilettánsként mentem művelődni (beggiben, meg konszolidáltan csíkozott mackópulcsiban, ahogy az igazi kocahallgatóhoz illik), idehaza csak az egyszerűbb lélek kaliforniai-, meg  a melódia vérvonal szól. Persze azt még vendégként sem volt nehéz észrevenni, hogy a DK nem szarozott, amikor összehozta ezt a felhozatalt (pardon, lájnáppot). A műfajtól idegen mértékű (2K) beugró ellenére tarajból nem volt hiány, sőt, már a bejáratnál lapockától lapockáig volt varrva a csajon a KONFLIKT label. A közönség huszonévestől felfelé dominált, így az este mentes volt tinikre inkább jellemző feltűnési vágytól, középen pedig pank szinten kultúráltan működött a zúzda (A.C.A.B., meg minden.) Két teremben ment a reszelés, indításként mi a Fegyelmező Részleget választottuk, akik sokkal jobban szólnak élőben, mint a honlapon (nívódíj: póló ötlet minden alkalomra). Az időközben erősítésként elfogyasztott három zlátyi számos csocsó győzelemhez segített hozzá,  így azonban a Hétköznapi Csalódások alatt már mi sem tudtuk eldönteni, hogy most épp szalon náculunk – esetleg  dísz komenistulunk – utalva itt  a (felkészültetek? SIC!) szcéna politikatörténeti utalásoktól nem teljesen mentes szövegvilágára – amit amúgy bizonyára poénra vesznek (ld. még: Erdős Péter balladáját, amit most nem linkelek be).
Anyway, a hangulat itt is remek volt, egyrészt újra 17-nek éreztem magam (muhaha), másrészt gyanúsan remek volt a hangosítás.
Egy óra magasságában nyomták a kezembe a teleport sört, így Rózsáékból igazából csak keveset hallottam, ellenben az ellenőrök nélkül(??) vágtató kilenccázhetes a nyitott megdonálc előtt tett le. Miközben a forró röstit burkoltam az utcánkban arra gondoltam: ez egy remek este volt.

A következő dalt szívből küldöm nektek, akiket szeretek.

YouTube Direkt

Boldog Karácsonyt y’all!

:-)

Nagyon régen sétáltam utoljára hóban.

Ma sokat: a kivilágított Büdipesten, az Öbölben, a városban; éjszaka. Nem kellett sietni, nem volt teendő: a cél maga az eszköz volt, vagyis a séta, az andalgás, a hó és a róla visszaverődő sárgás lámpafény. Nem utolsó sorban pedig rá tudtam hangolódni a szépségére.

Ilyenkor azért szeretném néha, ha a giccs fogalma valójában nem létezne, mert akkor nem kellene rövid úton zárnom ezeket a posztokat.

Sítábor 2008, Mondolé, Olaszország.

Amikor elkezdtük az éves hótábor megszervezését, még az egyéni út állt az első helyen, kocsival, tetődobival, mindennel. Aztán amikor oda érkezett a történet, hogy leelőlegezzük az előzetesen lefoglalt szállást, a csapat harcművésze előállt egy plakáttal, amely az egyik iparilag szervezett síút részleteit hirdetette.

A honlap meggyőzött, átültünk ebbe a csónakba. A történet pedig felemásra sikeredett.

Összességében ugyanis nem történt semmi kirívóan rossz, azonban ugyanez mondható el az érem jó oldaláról is. Íme pár példa a teljesség igénye nélkül, el ne aludjatok a részleteken:

A rendkívül jó minőségű, hosszúságú és technikájú pályákat az ottlétünk alatt
- köd/felhő
- hószakadás
- esetleg mindkettő
tarkította ezzel nehezítve a felhőtlen csúszást. Mindkettőről tudni kell, hogy külön-külön 8, együttesen pedig 2-3 méteres látótávolságra képesek, így az ember kétszer is meggondolja, vajon jól emlékszik-e, hogy ez még a pálya, esetleg már a feneketlen katlanhoz vezető kihajlás.

Az utolsó percben jelentkeztünk, ami többek között abban nyilvánult meg, hogy négyszázvalahány embert az egyik (Prato Nervoso), egy busznyi (ebben ül hármas kis csapatunk)  táborozót pedig a másik (Artesina) faluban helyeztek el. Ez igazából hidegen hagyott, mert mi a partik helyett inkább a csúszással voltunk elfoglalva, azonban ez számos további, (főként logisztikai illetve pályahódítási, illetve időfogyasztó) komplikációhoz vezetett, azonban most nincs kedvem ezeket elrinyálni. Meg amúgyis: az elején kitett, a végén pedig valahogy mégiscsak hazahozott a busz.

Artesináról amúgy azt kell tudni, hogy egy közepesen klasszul kialakított, ám kétségtelenül kiváló pályaszállás nagyjából 1500-1800 embert befogadó hotelszoba mennyiséggel, így az is érthető, hogy a kommuna szinte teljesen döglött volt a mi 50, illetve az innen-onnan összfogdosott néhány olasz vendég jelenlétével, így egyetlen este letudtuk a körbesétálását, és a helyi látnivalók (semmi)  megtekintését. A valósághoz persze az is hozzátartozik, hogy a hely 1600 méterről mosolyog le Piemont tartományra, így azon kevés percekben, amikor sem felhő, sem hószakadás nem szabotál lenyűgöző látványt nyújtanak róla a környező csúcsok és a köztük elterülő alföld.

Monte Carlot egy délután alkalmával volt mód megtekinteni. Jártam már városállamban: San Marino lélegzetelálló látványt nyújtott kis utcáival, felhők fölé emelkedő kastélyhegyével, rusztikus megoldásaival, illetve bohózat olcsó cefreboltjával. Ezzel szemben Monacoban (fogalomzavar felodására olvass itt) nem sikerült megtalálni a szépet. Igaz,a négy órás buszutat követően két órát kaptunk, hogy körbenézzünk guccsifalván, sötét volt, mi pedig csak egy pár oldalas összefoglalót tartottunk a kezünkben útikönyv helyett. Két dolgot szeretnék kiemelni: az egyik, hogy a kaszinó tényleg – is itt most sajnos találó ez a giccsé alacsonyított szó – fabulous, illetve, hogy rövid városnéző kujtorgásunk hetvenhatodik percében találtak meg a rendőrök, hogy merre is lesz a séta.

Ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

A helyet egyelőre jobban tényleg nem méltatnám tovább, mert a €10m-es lakások, a Bulgari boltok és az éjjel lévén koromsötét tenger nem mutattak magukból semmit. Az adóparadicsomból, és az egész évben fain klímából származó jóságról csak az itt-ott tovagördülő (sic!) porsék és bentlik, az ápolt parkok, illetve a kikötőben csendben ringatózó, zergeb*szó méretű jahtok árulkodtak.

A deszkázás összességében jó volt. Kiderült számomra, hogy a félcső egy nagyon jó dolog, abszolváltam némi szűzhavazást, illetve sok említésre méltatlan mellett egy közepes farokcsontos, illetve gyomrosos esést – nem lett belőlük baj.

A szumma pedig az, hogy volt már jobb is, de soha rosszabbat: a lehetőségekből közel a maximumot vettük ki magunknak.

Bő három és fél óra múlva ébresztő, indul a gőzös a digókhoz deszkát koptatni.

Add
- egy banán
- 2-3 evőkanál méz
- 3,5 dl tej
- 1 aszpirin

Botmixer, majd bumm a fejbe!

Csak, hogy meglegyen, mikor volt az első szmogriadó (tegnap-tegnapelőtt).

‘Nuff said.

Kisült a finn almatorta.

Attól finn, mert finn.

Számot is küldenék, ha láttad a filmet, akkor – remélem – értjük egymást.

YouTube Direkt

Manapság egy fokkal többet hallgatok rádiót, aminek kapcsán két megállapítás van most.

Az első, hogy szólni kéne a dídzsének,  hogy keresse elő az ünneppel foglalkozó Sinatra lemezeket, illetve MR (Magyar Rádió) Szimfonikusok/Férfi-/Gyermekkórus válogatásokat, mert ebben az évben a Mennyből az angyalt szégyenszemre egy japán hölgy előadásában kaptam meg először (nagyon is jól tolta.)

A harmadik, hogy a winampban valamiért a 187. (one-eight-seven) szám szól (Guru – Lifesaver), de ez nem tartozik ide;

A második, hogy erős tévedésben él, aki azt mondja, hogy a karácsony ótvar dolog, mert a konzumidiotizmus, meg a tömeg, meg az idegesség.

Ez utóbbira ugyanis létezik egy érvényes közhely, amely kimondja, hogy ha nem tetszik a műsor, akkor bizony válts csatornát. Való igaz, karácsonykor fa van, ajánékozás, vacsora, tehát csupa olyan dolog, amelyek összehozásáért közelharcot vívsz a nyuggerekkel a plázában.

Viszont ezen dolgok jó része olyan részlet, amelyeket azonban senki, de senki nem követel meg, az ünnep pedig annak válik bazári rémálommá, aki hajlik rá, hogy ezeket forszírozza. Bár azt én sem tudtam még teljsen bedobni itthon, hogy a történet szóljon mindösszesen egy laza fa körbeülésről, az ajándékozást meg mondjuk tegyük át februárra, de az egyszerű, jelképes dolgokban gondolkodás már lassan nagykorú lesz (örül neki mindenki), illetve ebben az évben én fogok főzni, ergo ez sem jelent terhet másnak.

Így talán lesz egy kis kellemes karácsony, és ha nem is babrálok 24-én éjszakába nyúlóan a frissen átvett Technik Legoval (mint mondjuk 15 éve), de cserébe a légyeg marad a lényeg. Fair trade.

Boldog ünnepeket Tibikék – kézzel írott, nem szitázott módon!

Szétszed.

Meglátni magunkat egy karácsonyfa gömbben boldog, vidám, kellemes dolog.

A fotó csak megalomán illusztráció.