- E18. – mondta a Canon.
- Hem? – kérdeztem meglepedten.
- Hát E18. Mit nem értesz?
Nem értettem. Nem csináltam semmit. Legfeljebb egy rövid videót a három féle Guinnest bemutató sorozatról, hogy legyen mit mutogatni a haveroknak. Semmi ütögetés, semmi leejtés, semmi hirtelen mozdulat, egyszer megnyomtam a felvétel gombot, egyszer meg a kikapcsolást.
- E18 – erősködött a szerkezet -, és ha nem érted, az a te bajod, én be nem húzom.
Mint azt korábban megírtam, jó ideje, hogy meghalt a Sony-m. Már az utódját is kinéztem, aztán végül valahogy mégis úgy döntöttem, hogy egyelőre elég egy kölcsöngép. Most pedig az Elvisben van a szekrényben, besértődve egy bezáródni nem akaró lencsével, és hosszas kérlelésre sem hajlandó megmondani, hogy min durcizott be.
Azt mondják itt meg itt, hogy jó esetben egy húszas. A Gibitől annó a hótúrára kölcsönkért gép még “könyörületes” volt (már ha lehet így fogalmazni), nekem gondtalanul ment azon a héten, aztán ki tudja még mennyit a Gibbonnak, és csak utána adta be a kulcsot. Ez az S2 IS meg exponált egy pár tízezret az évek alatt, hogy aztán az általam ellőtt tizenhatodik kép (plusz az említett videó) után az én kezemben dobhassa be a “De miért? – Mert csak.” kártyát.
A sztorit külön posztba tettem, hogy ne szarozza össze a dublini élményeket, a leírásával nem célom, hogy szívrohamba kergessem a tulajdonost, amennyiben épp ma téved ide olvasni (ha hihetünk Murphynek, akkor mikor máskor).
Nekem lett kicsit könnyebb, hogy kiadhattam.