A rovat ma is dupla kiadással jelentkezik.

Médium: színház
Cím: Semmi pánik
Főbb szereplők: Magyar Attila, Borbás Gabi, Nagy Cili, Simon Kornél
Helyszín: Centrál színház
Elérhetőség: Honlap

Woody Allen gyerekkorom egyik fontosabb figurája. Közel sincs benne a Kisváros, a Dallas, a Megint dühbe jövünk, vagy a Hupikék Törpikék képviselte első vonalban, azonban a kezdeti televíziós élmények terén ott lohol valahol a Csendőr filmek és a Linda mögött. A csütörtöki előadásra ennek megfelelően könnyed szórakozás reményében látogattam: a szinopszis a honlap alapján vidám és végül is ígéretes, a szereposztás teljesen jó, innentől már csak élvezni kell.

A darab azonban bizonyos fokig csalódást okozott. A komédia műfajából kiindulva az még nem gond, hogy a konfliktus teljes terjedelmében ki van bontva a tizenötödik percre, a karakterek pedig szájba vannak rágva, azonban innentől hetvenöt, kicsit Benny Hilles (ami pozitívum), kicsit saskabarés (ugye, itt nem kell írnom semmit?) perc következik, amelyet – a Kedves után két szóban, szabadon – így lehet leírni: kiszámítható poénok.

Ez egyben a darab halála is: az elszólások kevés kivételtől olyanok, mintha  ‘93-ban lennénk, az – akkor még szerintem is viccesnek számító Szeszélyes Évszakok Tücsök és Bogár rovatában. Ha létezne aktualizált, kereskedelmi tévés átirat, ott gyakorlatilag nem tudnának kifogyni a Kiszel-Fekete-Fehér háromszögből (vagy akin manapság a nyelvét élezi a bulvár).  A teljes játékot cirka 90 percben tudják le, ami szintén nem igazán színházi formátum (rövid), azonban ehhez  a történethez majdhogynem még ez is sok.

A mű ennek ellenére nézhető, Magyar Attila remekül alakítja a (fel)háborodott (ezért kellően olykor kellően irritáló) kisembert, a közönség pedig a fentiek ellenére nagyszerűen mulatott a legtöbb csattanónál, így valószínűleg én voltam kicsit kevésbé ráhangolódva (fáradtság, esős nap).

Utóbbi mondat szem előtt tartásával (és a falra aggatott bokorgyuri kép – úgyis, mint insider poén – miatt) jön össze a harmadik csillag – ezen még dolgozni kellene.

Médium: színház
Cím: Az ünnep
Főbb szereplők: Varju Kálmán, Pindorch Csaba, Hegyi Barbara, Hegedűs D. Géza
Helyszín: Centrál színház
Elérhetőség: Honlap

Az ünnep a zsánerskála másik végén helyezkedik el: drámát kapunk a javából. Nekem pedig anélkül kell érzékeltetnem, hogy mindenképp nézd meg, hogy a történetből valamit is elmondanék, szorítkozom hát a formai kérdésekre.

Egyrészt parádés a szereposztás. Pindorch Csaba kellően harsány, Hegyi Barbara kellően labilis, Varju Kálmán kellően zaklatott, Halász Jutka pedig… nos Halász Jutka is remek, de ő nekem mindig hatodik anyukám marad.

Persze mindannyian tudjuk, hogy elborzasztó tartalommal, ambivalens eszközökkel (egy egyszerű metafora: mosolygó halál) nem különösebben nehéz sokkoló darabot készíteni. Azonban a színészi játék itt tartalom támogatása nélkül is megállja a helyét, a történet pedig az utolsó negyedben eszközölt katarzisig bezárólag fenntartja a jogot, hogy még akármi is történhessen.

Az eseményeket kicsit talán szenzációhajhász, de mindenképp hatásos hangeffektek kísérik, a sztori végig fókuszált marad, a pedig színpadot érdekesen osztják fel előtérre és háttérre, jelenre és múltra, szobára és udvarra.

A komoly dicséretek ellenére nem ez lesz a világ legjobb drámája, viszont egy megnézésre érdemes, ütős, átgondolt darab, ha akarsz egy kicsit gondolkodni.

Öt csillag.

Médium: színház
Cím: Othello
Főbb szereplők: Nagy Zsolt, Varjú Kálmán, Béres Márta
Helyszín: Vígszínház
Elérhetőség: Honlap

Az Othello szerelmi történet: a derék kapitány elveszi a város legszebb lányát, azonban szerelmüket szövevényes módon tőrbecsalja a kapitány minden hájjal megkent tisztje. Eszközeiben nem válogat, a mű tragikusan végződik, de legalább a tetűláda századost is elkapják, és valószínűleg bűnhődni fog.

A darabról: arról hogy Shakespeare kortalan, nekem kell írnom utoljára. Evidencia ez mindenki számára, aki már látott tőle legalább két jó rendezést. A most látott változatot Eszenyi Enikő jegyzi (akit amúgy igen tehetségesnek tartok, bár eddig inkább csak, mint színészt ismertem).

Nagyon tetszett a színészi játék, különösen a Nagy-Varjú-Fekete trióé. Ők mind a hárman katonát alakítanak, azonban nem a karosszékből szavalva, hanem akcióban, ahogy azt illik. Van bunyó, van nyílt színi gyakorlás, de akár gördeszkázhatnának is, amennyiben a jó félcső zsonglőrökhöz hasonlóan a színpadot teljes dimenzióiban kihasználják – Z (vertikális) irányban is. A honlapról kiderül, hogy mindez nem a véletlen műve: a szereplőket alaposan felkészítették  mind szellemi, mind pedig technikai téren. Azzal együtt, hogy a kivitelezés így igen látványos, nem tudom, szabad-e 150 perc játék után annak kitenni a színészt, hogy 3 méter magasról csüngjön egy halászhálóban – Desdemonára (Béres Márta) márpedig ez vár – nem csoda, hogy szegényt úgy szedik össze a meghajláshoz.

Külön kiemelném, hogy Othello (Nagy Zsolt) úgy őrlődik, mint férfiember még soha: féltékenysége, agóniája a darab legáthatóbb eleme, amelyhez felesége naiv, tiszta, jó szándékú hozzáállása remekül biztosítja a táptalajt.

Nem zavaró negatívum, hogy nincs letisztázva, melyik korban is vagyunk. A 17. századi kompozícióból ugyanis nem hiányoznak a surranók, a pass-tartók, de shaolin botforgatás sem.
A darab ismét csak hosszabb, mint kéne. Az ember nem unatkozik, azonban néha bele-belepörgetne az eseményekbe, mert az ármány talán már szükségtelenül sok szálon folyik, az pedig, hogy minden platformon sikeres is, inkább a fikcióba viszi el a sztorit.

Ezzel együtt az összkép mégis pozitív, a mű pedig ajánlható azoknak, akik szeretnének látni egy drámai, mégis könnyed, poénokkal tűzdelt, színvonalas előadást.

Négy csillag.

Médium: színház
Cím: Utazás az éjszakába
Főbb szereplők: Balikó Tamás, Kováts Adél, Szőcs Artur, Bozsó Péter
Helyszín: Budapesti Kamaraszínház, Tivoli
Elérhetőség: Honlap

Általános iskolában egyszer írattak velünk egy fogalmazást, amelyben a színházhoz kapcsolódó viselkedésformákról, etikettről, normákról kellett értekezni. Jó napom volt, vagy sem – az osztályfőnököm beválogatta a soraim egy részét a beszt of szekcióba, egyik kedvenc részeként kiemelve, hogy “…és mindegy mennyire viseltetünk közönnyel a darabbal szemben, megtekintés előtt legalább a címét olvassuk el”.

Félig tudatosan, félig hanyagságból ezúttal készületlenül sétáltam be a Nagymező utcába. Általában szólva szeretem tudni, mire számíthatok az este folyamán, most azonban nemhogy a tartalmat, még a műfajt sem kutattam ki az előzetesekből, pedig utólag átnézve a szűkszavú leíráson túl (ld.: Elérhetőség) egészen átfogó tartalmi összefoglalást (figyelem: spoiler veszély!) is lehet találni felső hangon négy kattintás távolságban.

A jó darab/műsor/film receptjei eltérhetnek, azonban minden műfaj megegyezik egy dologban: a sikert nagymértékben előre tudja mozdítani, ha a nézőnek van módja azonosulni karakterekkel, szituációkkal, történetekkel, esetleg élethelyzetekkel.

Az Utazás az éjszakába nagyszerűen operál ezzel az elemmel, középpontjában ugyanis a szűk családi körön belüli konfliktus, egyet nem értés, feszültség áll, olyan motívum, mely szinte mindannyiunk életében megjelenik kisebb-nagyobb mértékben, és persze lehetőleg utóbb, mint előbb.

A négytagú Tyrone család (szülők és két, húszas éveikben járó fiúgyermek) összes tagja között ellentétek szövevényes hálója húzódik. Mindnezen konfliktusok realitását négy dolog adja. Először is a lépésről lépésre kibontott problémák között a legkisebb, már-már banális problémáktól a legnagyobb tragédiákig minden megtalálható. Másodsorban ezek forrását az emberlépték adja: a gondok egy része ugyanis abból fakad, hogy a karakterek nem tudják meghaladni saját beidegződéseiket, elveiket. Harmadvonalban – a második indok miatt – a problémák nagy részének feldolgozásában ilyen formán nincs előrelépés, a résztvevők sokszor a célozgatást, konfrontációt, olykor már durva szó/ütésváltást követően sem tudnak kompromisszumra jutni, miközben újabb és újabb problémák és sérelmek bugyognak a felszínre. A negyedik dolog a visszatérő parafrázisok, amelyekkel mindenki találkozhat, aki kapott már háromnál többször kritikát valakitől.

Ebben a lehetetlen állapotban már-már tragédiává válik, hogy a családtagok a fennálló ellentétek ellenére szeretik egymást, így az elválás és a saját út keresése sem jelenik meg, mint a konfliktusok olcsó-gyors-nem-túl-okos ár/érték aranyos megoldása.

A családi probléma komplexitását a második felvonás első harmadára sikerül kellő mértékben felépíteni. Amennyiben ehhez rosszindulatúan közelítünk, ebből kiolvashatjuk, hogy az első felvonás vontatott (az), amennyiben viszont továbbhaladunk, a második felvonásból összeáll az előző bekezdésben említett agónia. Ezt a szemléletet követve amennyiben célja ennek a visszatérően kiúttalan állapotnak az érzékeltetése volt, a darab nagyszerűen operál a néző türelmével és lelkiállapotával. Innentől jobban pörögnek az események, miközben a szereplőknek egymáson túl magukkal is meg kell vívniuk szembesítő csatáikat.

(ITT MOST UGORJ A KÖVETKEZŐ BEKEZDÉSRE, HA MEG AKAROD NÉZNI VALAMIKOR!) A mű végül ugyanolyan formában ér véget, mint az előző mondat: készre munkált, a közönség kezébe helyezett kifejlet nélkül. Bár utal rá, hogy közvetlen változás nem várható a család életében, azonban az egyes szereplők mégis mutatják valamiféle jelét annak, hogy szeretetükből fakadóan képesek engedni a másiknak, csak hogy a gondokat enyhítsék. A darab tehát nem ad (és nem is adhat) válaszokat ezekre a problémákra, azonban bemutat egy lehetséges forgatókönyvet annak minden pozitív (kölcsönös családi szereteten nyugvó) és negatív (az én és gyengeségeinek előtérbe helyezése) részleteivel.

Korábban nem ismeretem Eugene O’neill nevét (igaz, ebben nem vagyok mérvadó), azonban az általam látott első – bár állítólag legösszeszedettebb – darabjával sikerült feltennie a nevét a tudathorizontomra. Valahol persze “egyszerű” dolga volt: saját életéből merített ihletet. Munkájában aztán annyira megérezte, hogy az jól sikerült (igen), hogy rendelkezése szerint csak posztumusz formában hagyta megjelentetni.

A jelenlegi rendezésben szenzációs a szereposztás: megjelenését, stílusát, kisugárzását tekintve mind a négy főszereplő roppantul el van találva (különösen a szülők). Így kb. 25 perc kellett csak hozzá, hogy Bozsó Péterről ne asszociáljak Kenny kinyírásra, ez pedig a maga abszurd módján – mentségemre: tizen-x év South Park után – egy este alatt erős teljesítmény (v.ö. Bujtor-Bud Spencer, Inke László-Telly Savalas).

Amennyiben vevő vagy a szociodrámára, szeretnéd látni, hogy milyen rosszul is mehetnek dolgok, elgondolkodnál, hogyan kell jól csinálni, vagy csak megnéznél egy darabot, amelyben nem az altesti humor dominál úgy az Utazás az éjszakába ajánlott kategória!

Négy csillag.

Az ünnepek alkalmával dupla kiadással jelentkezik a rovat: a már korábban beígért opera mellett ezúttal egy másik zenés produkció is bemutatásra kerül, haladjunk időrendben.

Médium: opera
Cím: Don Carlos
Előadó: Fried Péter, Fekete Attila, Lukács Gyöngyi
Helyszín: Operaház
Elérhetőség: Honlap

Az évad – számomra – utolsó előadására négy nappal karácsony előtt került sor. Ez az időszak sokunk számára zsibis, így nem volt módom megnézni a cselekményt a születésnapomra kapott könyvben. A rutinos operalátogató azonban már akkor felfigyel a vér szagára, amikor a műsor még el sem kezdődött, azt ugyanis illik észrevenni, hogy a szokásos hét óra helyett itt már 18-nulla-nullkor megvan a beállás (a krómos kolegák tudják: 1-2-3-6-6-6…). Ez az egy információ önmagában is jelzésértékű: komoly, érzékeket igénybevevő produkcióra lehet majd számítani – erre a következő bekezdés után visszatérek. Történetet most sem írnék részletesen, akik érdekel, használ guglit.
Ezzel együtt a kezdeti felállás már-már szokásos, a netes lingóhoz szokott közönségnek csak annyit mondanék: incest. A többiek érjék be az Oidipusz komplexussal, aki pedig ezután sem érti: a családon belül fognak madarat.
A fő vérvonal szerint Karesz anyja ugyanis meghalt, apja, II. Fülöp spanyol király pedig rányúlt a korábban Karesznak beígért sunára önkényesen feleségül vette Carlos korábbi jegyesét. A szerelem a királyfi, és a  néhai, ilyen formán mostohaanyjává lett Erzsébet között azonban nem hűlt ki, ezt a vonulatot a király gyanakvása mellett azonban rengeteg további szállal bonyolítják: a királyfiba viszonzatlanul szerelmes, ezért áskálódó udvarhölggyel, a spanyol fennhatóság ellen lázadó tartományok, Brabant és Flandria titkos pártolóval, akik alig győzik egymás ellen kijátszani az udvart, a klérussal, aki csak simán kinyírna mindenkit (na jó, mégsem) és nem utolsósorban a mindezen dolgok miatt kétségek szövevényes hálójában fetrengő királlyal, aki jogosan nem tudja, kiben is bízhatna ezek után.
Jelen kritika egyik mondanivalója pedig itt van elásva: a darab rendelkezésére bocsájtott, nettó 190 (bruttó 230) perc ugyanis kevés a szerencsétlen szövegíróknak, hogy mindezt elmondják. Miért? Hát, mert egész fejezeteket énekeltetnek újra. Így van: a darab 1/3-a arról szól, hogy ugyanazokat a versszakokat az elejétől a végéig lenyomják egyszer-kétszer-háromszor. Bakker! A másik, általam különösen nem preferált elemből sincs hiány, ez pedig a szinkron kánon, amikor 2-3-4 szereplő egyszerre énekel fel – mást. Ezzel a két mozzanattal az opera lábbal tiporja az élményt, amelyből amúgy nincs hiány, az öt felvonásba ugyanis töménytelen mennyiségű ária és kórusmű fér bele.
Ezek pedig remekek, csodálatosak – külön kiemelve, hogy a gárda ért hozzá.

És minden jól ment a harmadik felvonás végéig, amikor is azt hittem, itt a vége, és életem egyik legjobb darabját élhettem át. Ekkor azonban még nem tudtam, hogy a fent említett repetitív strófákból, és kiborító kánonból még két teljes szekció van hátra. Itt pedig dölt az asztal: a harmadik óra végére telítődött a kultúra buffer, és azt kívántam, hogy a színpadon mozgó emberek csak simán mondják már el végre _normális_hangsúlyozással_,_tömören_összefoglalva_, mi is nyomja a lelküket. (A műértő, ugye… .)
Ez a második kisgondom: a harmadik felvonás végére ugyanis a királyi udvarban már kellően derékig áll a szar, Fülöp pedig némi hezitálás után lecsap a fiára, függöny. Az előadást pedig itt kellett volna abbahagyni, és rábízni a nézőre, mi is fog történni a tartományokkal meg a szereplőkkel, az előjeleket ugyanis ekkorra kiválóan elszórták. De nem ez történik: a hátralevő nyolcvan percben – bár némi intrikával meg csavarral (kiderül, hogy Eboli prütykölt a királlyal) megfűszerezve – szépen végigmegyünk minden egyes szálon, és majdhogynem teljesen feltesszük a pontot az i-re, így az embernek semmi dolga az utóélet kitalálását illetően.
Nem fogom bonyolítani: az előadás kiváló, a sztori jó, de talán már túl szövevényes, az ismétlésekért, és a kánon túlhasználásáért pedig felelősöket követelek. Ha exkluzív élményre vágysz, nézd meg – de tapsolj rendesen, és gyere el a 3. felvonás után, így mindenki jól jár.

Case closed, haladjunk tovább.

Médium: koncert
Cím: Punkünnep
Előadó: Fegyelmező Részleg, Hétköznapi Csalódások, Rózsaszín Pitbull
Helyszín: DKNY (Dűrer Kert, New York)
Elérhetőség: Honlap

Előrebocsájtom, hogy dilettánsként mentem művelődni (beggiben, meg konszolidáltan csíkozott mackópulcsiban, ahogy az igazi kocahallgatóhoz illik), idehaza csak az egyszerűbb lélek kaliforniai-, meg  a melódia vérvonal szól. Persze azt még vendégként sem volt nehéz észrevenni, hogy a DK nem szarozott, amikor összehozta ezt a felhozatalt (pardon, lájnáppot). A műfajtól idegen mértékű (2K) beugró ellenére tarajból nem volt hiány, sőt, már a bejáratnál lapockától lapockáig volt varrva a csajon a KONFLIKT label. A közönség huszonévestől felfelé dominált, így az este mentes volt tinikre inkább jellemző feltűnési vágytól, középen pedig pank szinten kultúráltan működött a zúzda (A.C.A.B., meg minden.) Két teremben ment a reszelés, indításként mi a Fegyelmező Részleget választottuk, akik sokkal jobban szólnak élőben, mint a honlapon (nívódíj: póló ötlet minden alkalomra). Az időközben erősítésként elfogyasztott három zlátyi számos csocsó győzelemhez segített hozzá,  így azonban a Hétköznapi Csalódások alatt már mi sem tudtuk eldönteni, hogy most épp szalon náculunk – esetleg  dísz komenistulunk – utalva itt  a (felkészültetek? SIC!) szcéna politikatörténeti utalásoktól nem teljesen mentes szövegvilágára – amit amúgy bizonyára poénra vesznek (ld. még: Erdős Péter balladáját, amit most nem linkelek be).
Anyway, a hangulat itt is remek volt, egyrészt újra 17-nek éreztem magam (muhaha), másrészt gyanúsan remek volt a hangosítás.
Egy óra magasságában nyomták a kezembe a teleport sört, így Rózsáékból igazából csak keveset hallottam, ellenben az ellenőrök nélkül(??) vágtató kilenccázhetes a nyitott megdonálc előtt tett le. Miközben a forró röstit burkoltam az utcánkban arra gondoltam: ez egy remek este volt.

Médium: opera
Cím: Pillangókisasszony (Madama Butterfly)
Főbb szereplők: Bazsinka Zsuzsanna, Kovácsházi István
Helyszín: Opera
Elérhetőség: Honlap

Akárhányszor írok személyes gondolatokat az opera műfajáról, nem hallgatom el/nem győzöm hangsúlyozni, hogy laikusként vagyok jelen, ez a műfaj ugyanis közismerten nehéz. Ezt a megállapítást a nézőtér is tökéletesen alátámasztja: korosztályról itt – az atléta-farmer-hátizsák kombót leszámítva – ötven felett beszélhetünk.

Ennek okát legkevesebb két fő pontban foglalhatjuk össze. Az első, hogy a mai világban az ember a nagyon-nagyon nagy történéshez van hozzászokva, ld. nem film az, amelyikben
- ötszáznál kevesebb ember hal meg;
- tíznél kevesebb tucatmilliós autó válik a földdel egyenlővé;
- négynél kevesebb nőt hágnak meg;
- háromnál kevesebb lőtt sebbel győz a főhős;
- egynél kevesebb város/bolygó pusztul el.

Igényeljük a végletekig csavaros történetet, és csak a (kicsit eltrendiesedett szóval) művész filmek esetén tudjuk megbocsájtani a fenti látványvilág mellőzését (n.b.: a művészfilmekben legalább(?) dugnak).

Másrészt emberek megmagyarázhatatlan okból, szürreális hangmagasságokban kiabálnak egymással, amikor egyes filmekben pont a negyed szavakból való utalásokkal váltanak ki drasztikus hatást.

Az opera ebben a mezőnyben nagyon rossz helyről indul.

Ha azonban egyszer megkérdeznének, hogy személy szerint melyik darabot ajánlanám a bevezetéshez, úgy a jelenlegi ismereteim szerint a most látott Pillangókisasszonyt jelölném meg, mert bár egy golyót sem vesznek ki benne altatás nélkül, csak egy üveg pálinka segítségével, a története remekül követhető, a zenei világa pedig nagyszerű összhangban azzal, amit  a néző a jelen rendezésben lát.

A Pk. a tökéletes warm up darab.

Egyrészt a konfliktus bár nem túlzottan bonyolult, mégis meglehetősen valós, másrészt az egyes szituációkat remekül követi le a zene, amely bizonyos fél perceket leszámítva mindig nagyszerűen idomul az éppen megjelenített érzelemhez, illetve a cselekmény aktuális állásához.

A jelen rendezésben külön kiemelendő a világítás-, és fénytechnika, amely – csak szerényen a nevekkel – ezúttal is Kentaurt dicséri (tőle már láttam meggyőző munkát), azt lényegretörő praktikusság jellemzi. A színpad közepén a cseresznyefa sziluettje tökéletes japános hegemóniát, átszellemült aláfestést ad a különböző hangulatoknak, a hátteret adó paravánokra pedig remek fényjátékokkal rajzol motívumokat, ahogy azt a darab megkívánja.

A főszereplőknek is volt már módjuk bizonyítani (Bánk bán, Carmen), így az olasz angolságig bezárólag is minden a helyén van. A mellékágon (Szuzuki) talán még lehetne kicsit javítani, de heck: én is meg vagyok fázva egy hete.

Szumma szummárum a sztori itt is beleférne a nettó két és fél óra helyett egybe, azonban az ember végre nem akarja siettetni a darabot: a fentieknek megfelelően mind a szem, mind pedig a fül remekül szórakozik, így amikor néha-néha felpillantunk az aktuális andalgásból, konstatálhatjuk, hogy még bőségesen képben vagyunk, mert a történet csak alig haladt, tehát nagyszerű az egyensúly.

Hozzám hasonló lelkes amatőröknek mindenképp ajánlott.

Médium: színház
Cím: Hat hét, hat tánc
Előadó: Kulka János, Vári Éva
Helyszín: Thália
Elérhetőség: Honlap

Még meg sem száradt a festék az új színházi évadon, de a Nagymező utcában már javában zajlanak az előadások, ameddig a szem ellát. A HHHT a honlap tanúsága szerint negyedik évadjának első napjait tapossa. A nézőtér ettől függetlenül tele, már egy hónapja is csak lyukak voltak, a Thália – ami a külalakot illeti – ott van a TOP5 magyar színházak listájában, minden adott a remek szórakozáshoz.

Előre bocsájtom: nem lesz spojler.

Némileg szokatlan darabot kap a néző. Az alaphangulat ugyanis végig egyfajta bohózatra, két, egymástól fényévekre lévő világ találkozására, eltérő emberek eltérő életmódjára épül, ami a végére többé-kevésbé mégis csak átalakul.

Kezdem azzal, ami nem tetszik. A darab alapötlete felső hangon 45 percre van hitelesítve, ennek ellenére két órát töltenek meg vele szünet nélkül. Az egyes konfliktusok rendkívül mesterkéltek, és bár a játszmákban vannak frappáns, illetve tanulságos részek, a dialógusok nekem sokszor életszerűtlenek, túlspirázottak. (Bár ezen utóbbi megjegyzésem nem volt leolvasható a közönségről: az kontextusfüggetlenül nevetett, amint előkerült egy baz’meg. Amondó vagyok: ezt is lehet jól csinálni, de rosszul is.) Nem tartom magam prűd embernek, éééérteem?, de halott emberek hamvaival poénkodni ugyanúgy nem menő, mint azt mondani, hogy minden osztrák náci.

A történet vége gyakorlatilag össze van csapva: mintha elfogyott volna a snapsz az író kedvenc krimójában. Gátlástalanul válogat, hogyan adhat mégis hátteret, tartalmat a szereplők sorsának, a dolog viszont mégsem csúszik olyan könnyen, mert – mint mondottam – az ember túl van 105 percnyi gegen. A mondanivaló gyakran belefullad a humorral körített erőteljes sértegetésbe, pedig ezen a téren mindenképp lehetne hozadéka a darabnak.

Ami viszont átlagon felüli, az a színészi játék, avagy hogyan lehet közepes (netán szándékosan?) túlnagyított karaktereket hitelesen megformálni. Mágenheim doki számomra már nem egy darabban bizonyított, és Vári Éváról is teljesen hihető, hogy 51 éve a szakmában. Nem csak a karakterüket hozzák, de a darab címéből kiolvasható színpadi elemeket (tehát, hogy a táncot, Tibi) is parádésan csinálják végig mind a két órában.

Ez pedig vitathatatlan teljesítmény.

Négy csillag.

Médium: koncert
Előadó: Akkezdet Phiai (plusz gyakorlatilag a teljes Wacuum Airs)
Helyszín: Zöld Patron Pardon

Új formában jelentkezik a Kultúra és Művelődés rovat: a webkettő jegyében innentől világos tárgymegjelölés kerül minden K+m hedörjébe.

A modoros bevezető következzen a hozott anyag: a helyszín a zépé, ahol a kezdés előtt fél órával még csak lézengenek az emberek (ekkor még mi is az egyik, Budaörsi úton található deli bolt felé vesszük az irányt), ellenben óra ötkor hosszú sorok kígyóznak a bejáratoknál. (A szocio-körképtől most tekintsünk el, legyen elég annyi, hogy a fiatalabb korosztály van jelen, a lányok alacsonyak, többnyire helyesek.)

A Phiai pedig pontosan kezd; Péter ül: eltörte a lábát. A produkció közepesen indul, azonban újabb és újabb sebeket szakít fel a saját száraz testén igen váratlanul. A problémát érdekes módon Márk is kimondja, igaz nem pontosan ebben a kontextusban: “az utolsó (első…) album HAT éves”.

Ennél nagyobb ingyenélést fiataloknak szóló zenekarok (tehát pl. a Rendex, illetve gyakorlatilag a teljes dance műfaj kiesik) közül talán csak a Bloodhoung Gang tud felmutatni: ők érdemben 10 éve élnek vígan ugyanazon egy szem korogból  (a wiki szerint 2005-ben volt egy kilengés, de személy szerint nem ismerek olyan embert, aki olyan számokat dúdolna, hogy “Farting with a Walkman On”, vagy, hogy “Diarrhea Runs in the Family”).

A srácok aránylag lendületesen csinálják a showt, azonban NINCS ÚJ ANYAG, nincsenek új rímek, új számok. De még annyi sem, hogy mondjuk más alapra dúdolják fel a mulatóst. Kapunk egy – talán – új és egy – biztosan nem – új akapella darálást, a közben a közönségnek minden tetszik, szerintem meg egy éve ugyanez ugyanitt jobban szólt a zenekari elemekkel, meg az imprózással. Most meg ott tartunk, hogy volt olyan szám, ahol a lemezjátszó szépen lejátszotta önmagát, mert a d-dzs épp ott sem volt.

A frontális ütközéstől egyetlen dolog mentette meg a műsort, ez pedig a közreműködők hada. Azonban ez igen veszélyes műfaj; olyasmi, mint a pirítós: mindenki szereti, laktat  és nem lehet elrontani. Azonban a pirítós az egyszerű, mint a faék, nem szerepel önálló cikként a gasztro irodalomban, és kulináris szempontból csak kicsivel van a hidegvíz fölött (n.b.: én mindkettőt nagyon szeretem). Tudjuk, hogy az AKPH jó, az AKPH szép, az AKPH az ómega és az alpha a hazai szcénában. Számomra azonban a mai koncert nagyon durván rávilágított, hogy valami nagyon nincs rendben az együttes háza táján, amennyiben legalább kettő albummal (+ep-k, meg ami még)  kellene előjönni ahhoz, hogy biztosan ne inogjon az az imaginery korona.

A JÓ rím faragás – elismerem – időigényes, azonban Menyus óta tudjuk, hogy a művész hússzor rajzol, és csak aztán dug.

Uraim, ideje lenne lassacskán a kréta után nyúlni.

A.

Csajkovszkij – Anyegin

Lírai jelenetek hét képben, orosz nyelven.

Akinek feltünt, hogy a címmel valami nem stimmel, az jó helyen jár. Az Anyegint Puskin írta,  Pjotr Ilijicsnek (tehát Csajkovszkijnak) a zenét köszönhetjük – olvass történetet itt.

A sztori – mint megannyiszor – itt is egy szerelemmel kezdődik, amelyet aztán egy barát megölésével, illetve az érzelmek be nem teljesedésével igyekszik feldobni a szerző. Mindez kellőképp szummázza, hol is tart manapság az emberek ingerküszöbe, mert ennyi cselekmény manapság már egy trélerre is kevés lenne. Itt nettó három órát dobnak rá.

Az áriák és a zene tetszettek, igaz, bizonyos esetekben szerintem diszharmónia van, amennyiben egy-egy szomorú netán vidám szituációt lelkes, illetve lehangoló dallammal festenek meg.

A színpadkép is hagy némi kifogásolnivalót maga után. Ez ugyanis minimalista. Legmeghatározóbb  alkotórésze ugyanis a pódium teljes területének kb. 80%-t adó központi, hidraulikusan mozgatható eleme, amelyet szigorúan megdöntve forgatnak, és gyakorlatilag minden létező formációban (eleje-háta-j-b) megkapod. Ez az első felvonáskor még nem volt zavaró, ahol mondjuk egy füves rét volt a szín, azonban a későbbiek során megszűnt kifejezőnek lenni, amikor már báltermekről, vagy szobákról beszéltünk. Csapatunk egyik tagját pedig szimplán csak kiakaszotta – ő ugyanis szereti az orosz kultúrát, táncot, és egyáltalán a miliőt, a fentiek értelmében pedig jogosan fejezte ki nemtetszését, a díszlet és a jelmezek láttán. Utóbbiak esetében ugyanis báli abroncsok helyett konyhásnéni-like ruha, estélyi helyetett latex kosztüm volt a téma.

A konklúzió, hogy ha Anyegint akartok, akkor nem maradtok le túlzottan sok dologról, ha csak simán beteszitek a megfelelő korongot a lejátszóba. A színészeknek persze full riszpekt, mert oroszul végigénekelni három órát, miközben méter magas pódiumokról ugráltat le az agyament rendező – nos ez valóban teljesítmény.

Ismerőim tudják, hogy alapvetően szkeptikus vagyok a fotográfusokkal szemben. Szkepticizmusom alapját az az egyeszerű tény adja, hogy manapság egy átlagos, 50K-s géppel is csodákat lehet művelni – és ekkor még nem is nyúltál a fotosophoz. A padlás ennek megfelelően tele van önjelölt művészekkel, ami még nem lenne baj, azonban egy kép pusztán attól nem lesz művészi, hogy feketefehér, és emberek vannak rajta természetellenes pózban.

Most egy ellenpéldát szeretnék előhúzni egyik kedvenc oldalamról, az angoloroszról. Aleksey Petosian szenzációs, a képek élnek, beszélnek, megérintenek. Ennyiszer nem lehet véletlenül jókor lenni jó helyen.

A kellékes

Az egyszemélyes darabok mindig nagy összpontosítást igényelnek a színésztől. Az még hagyján, hogy másfél-két órán keresztül kell nagy pontossággal felidézzen egy sokszor kacifántos szövegkönyvet (Julien Sorel pl. az egész Bibliát bevágta kívülről), de emellett négyszáz csillogó- – esetleg bamba – szemű ember képébe kell hangosan beleszavalni úgy, hogy mindketten megértsék.

A dolgot tovább bonyolítja, hogy a monológot előadó művésznek az esetek többségében el kell hitetnie a közönséggel, hogy amit épp ledarál, az nem más, mint puszta improvizáció, kedélyes vagy komoly történetek összeszedett, de inkább összeszedetlen egymásutánja.

Jelen darabban Józsi (Andy Kern) néz velünk farkasszemet, mert – a színház kellékeseként – egy bent töltött munkadélután alkalmával szembetalálja magát egy teli nézőtérrel, amelynek épp nem kellene ott lennie.

Rendkívül igéretes téma ez, hiszen mindannyiunkban él egy kép az állandóan ugyanazt az elnyűtt kardigánt/szürke, pörköltfoltos köpenyt/kezeslábast viselő szakiról, aki olcsó dohányból sodrott cigiket szív, kérdően néz ki az orrhegyére biggyesztett szemüveg mögül, mindig van egy története és garantáltan főnöknek hívja a Főnököt.

Józsi ennek megfelelően mesélésbe kezd, történeteiben pedig egyszersmind helyet kapnak kezdeti színészi szárnypróbálgatásainak, illetve 30 év kellékesi pályafutásának abszurd és mulatságos részletei, a nagy lila színészek, és “ifjú titánok” éppúgy, mint a 19 éves kellékes leányzó, aki amúgy fél a kutyáktól.

Könnyed darabra kell számítani, amely olykor talán még az én szubhumoromat (ez persze semmi különlegeset nem jelent) is képes megtalálni egy-egy félmondat erejéig. Kern Andrást sokan nem szeretik (én nem vagyok köztük), itt is jót alakít, szóval rövidre zárva ha laza őszi színházestet keresel, akkor look no further úgy ezt a darabot neked találták ki.

Katona József – Bánk bán

Öregszem: kokós-kurvás-medencés buli helyett évadnyitó előadáson parkoltam péntek este… .

A téma momentán a Nemzeti Opera, a jókor jóhelyen (pl. ‘48-ban a nemzetiben ezt kellett félbehagyni) ékes példája, a Bánk bán.

Nem fogok köntörfalazni, erről a műről a legtöbbet még mindig a középiskolás anyag nyomán tudom, ahol is Tiborc panaszát kellett megtanulni – amúgy már nem tudnám idézni.

Fonák dolog is nemzeti művet írni: ha most azt mondom, hogy Egressy Béni, Erkel Ferenc, akkor remélhetőleg még a google generációnak is felcsillan valami a szemében. Itt még én is képben vagyok, Tiborc panasza ismert esemény volt még valamikor a gimnáziumban (most amúgy nem tudnám idézni). Ez a mű azonban némileg elér a csont nélküli nemzeti szent gráloktól, amennyiben a manapság műsorra tűzött változat gyakrolatilag csak köszönő viszonyban van az eredeti szerzőkkel – akit részletesebben érdekel, az itt olvashatja el (1, 2. átdolgozás). Itt ugyanis úgy esett, hogy mindenféle prozódikus, és egyéb, struktúrális-karakterisztikus-műfaji követelmények, igények miatt a szövegkönyv 95%-t átdolgozták, illetve az eredetileg öt felvonásból három lett.

Nem szeretnék messzemenő elemzésekbe bocsájtkozni: ezt a darabot szerintem kiemelt mivolta miatt érdemes megnézni. A változatosság kedvéért a történet egy tragédiát beszél el (mfa), így e téren beleillik a Himnusz által is kijelölt borongós-bús képhez, ez azonban egyrészt nem győzi meg az operát mellőző embereket, másrészt nem riasztja el azokat, akik maguknak akarják tudni ez az előadást – életükben legalább egyszer.

Szép díszletek és jelmezek, olykor nehezen érthető szövegek (éljen viszont a német felirat!), Hazám, hazám, te mindenem! – ha kell egy kis szittya átszellemülés, hát pörköljetek el az Operába, elvisz oda a kismetró.

Andrew Lloyd Webber – József és a színes szélesvásznú álomkabát

Mint derült égből a villámcsapás talált meg ez az előadás. ALW nevét még akkor is érdemes ismerni, ha éppen egyik alkotását sem láttuk (ilyen e sorok szerzője is), hiszen kortárs zeneszerzőről van szó, aki a Broadwaytől a West Endig ad munkát a rendezőknek.

A címben idézett művet (született Joseph and the Amazing Technicolor Dreamcoat) a Madách színház tűzte műsorára, engem pedig mint derült égből a villámcsapás talált meg a darab. Ennek megfelelően nem voltam felkészülve rá, így az első felvonásnak igen csak meg kellett küzdenie az értékelésért.

Félreértés ne essék: nagyon jó anyagról van szó, amely azonban – talán musical mivolta miatt is – igényel némi spirituális rákészülést. Gyakorlatilag ugyanis azt a fajta szansajnhepinesszt hivatott színpadra vinni, amellyel az egyszeri pesti bkv-zó kevéssé találkozik az átlagos mindennapjaiban.

A történetről kevés szót ejtenék (divatos szó következik), a zsidó-keresztény kultúrkört kevéssé ismerők most legyenek szívesek, lapozzanak Mózes 1. könyvéhez, valahová a 37. fejezet magasságába. Nna, ez a József az a József, tehát akit a tesói féltékenységből eladnak Egyiptomba, ahol végül a fáraó jobbkeze lesz és megfricskázza a közben azért megváltozott brúderjeit.

Hogy a darabot meg kell nézni, azt nem csak a (z erkélyről legalábbis) elképesztően jó bőr  Gallusz Niki, hanem az elképesztően jól éneklő Gallusz Niki és a nemmondommeg melyik rákenról ikont megszemélyesítő fáraó alakítása is aláhúzza.

Ezen felül van még baró színpadkép, eltalált koreográfia, és egy tarkabarka színdarab, amely a 90. percre képes volt megtörni a jeget, kiszakítani egy kicsit a mindennapok realizmusából, és ez végülis nem kis pálya. Pont, mert senki nem akar világot megváltani.

Ha tehetitek, menjetek el, nézzétek meg – barát-, barátnő-, családkompatibilis darab.

Ma, Szent Iván éjjelén van az ötödik Múzeumok Éjszakája rendezvény. Sajnos az elző négyen nem tudtam ott lenni – ellenben az elsőt nem hagytam ki, és mit mondjak: pozitív emlékeim vannak róla.

A képlet egyszerű: 1200HUF-ért veszel egy matricát (belépőként funkcionál), meg szerzel egy ingyenes MÉ programfüzetet (ügyesebbeknek: szerzel egy matricát és veszel egy ingyenes MÉ programfüzetet), és már lehet is kezdeni a múzeum-, rendezvény- és városjárást.

Program pedig van bőven a Zuboly Electrictől (Néprajzi Múzeum) a Tokaji kóstolásig (Mezőgazdasági Múzeum), a Pecha Kuchától (KÉK) az épülő M0 hídhoz kiúszó hajóig (Magyar Hajózásért Egyesület), a dzsezztől, VJ-ktől, marcipán autó építőktől a shirayan vajramutthi indiai harcművészeti bemutatóig.

Nem csinálok reklámot a dolognak, inkább a magasabb kultúra nevében mondom: menjetek el, kurva jó.

Mint arról a blankavízió korábban beszámolt, tegnap estére Budapestre vártuk a hiphop szcéna (végre én is kimondhatom ezt a szót, ti sznob k) apraját, nagyját.

(Az esti partyt – a változatosság kedvéért – színház előzte meg – de erről majd később.)

A színpadon a Naughty by Nature, akik (‘99-et leszámítva) utóljára 13 éve tudtak kijönni valami említésre méltó anyaggal – akkor viszont bablion oszlopait megrengető trekkekkel örvendeztették meg a szerecsen muzsikára fogékony tömegeket. Az NbN ennek megfelelően nem számít mai gyereknek, és talán azt a bélyeget is rájuk lehet sütni, hogy a mai napig a ‘91-’95 között összerakott három albumból élnek – ám ez jelen sorok íróját a legkevésbé sem zavarja, hiszen egyrészt az NbN az egyik kiskedvence (meg úgy általában is a kor zenéjére gerjed), másrészt az a zenész vesse az első követ rájuk, aki.

A koncertet ideális helyen, a Petőfi Csarnokban tartották. Ha most egy szakadt lyukra gondolsz most, tévedsz: kiváló volt a hangosítás, elfogadható árú a sör, kultúrált a mellékhelység, kicsi a nyomor. (Ez utóbbi persze már egy más történet.)

Nézzétek meg (.flv-ben, tehát .flv képes lejátszóval, vagy pluginnal) az estét itt (az első videón 12:30-kor lehet blankának integetni q:-P):

1. rész (érdemben a warm up),
2. rész (a koncert majdnem hiánytalanul),
3. rész (a ráadás),

így nekem semmi dolgom sincs, csak röviden hozzátenni a bitekbe foglalt audiovizuálhoz a személyest.

A koncert maga kiszabott jó volt. A fellépők és a közönség is beletett mindent, szó nem érheti a ház elejét, és minden bizonnyal az év legjobb gigjét láttam (again: május eleje van), makro szinten legalábbis. A személyes élmény – vagy ha úgy tetszik a mikro level – világában az alkalmat egyetlen dolog választja el az abszolút dobogós parti élménytől, ez pedig a tipikus szűk keresztmetszet; az user (gyéká: én).

Rá voltam hangolódva: tetszett, amit látok, tetszett, amit hallok. (Hasonló kaliberű hipháp esemény felső hangon maximum háromszor esik meg egy évben kishazánkban, de inkább egyszer.) Jó kis közönség, még jobb banda, akarom, kurvajó.
Minden adott volt tehát, azonban valahogy a közösségi élményt nem sikerült átélni. Fejben egyedül maradtam – akármennyire is hangzik mindez kurvulásnak, klimaxnak esetleg rinyának. Én vagyok szerintem a leginkább az, aki nem gondolta, hogy ilyen létezik.

Nem magyarázom: a szépre kell emlékezni, arra pedig a Pecsa volt a legjobb hely az országban 05. 02-én.

YouTube Direkt

Az r sugarú körön belül látott darabok top 4-es listáját a következőképpen állítanám sorrendbe [sör nyit, majd kisvártatva: ahhh.]:

1. A csúnya

2. Rítus

3. Az élet mint olyan

4. Úrhatnám polgár

Jó és rossz dolgok egy mondatban (látom, hogy már mennél :P):

A csúnya egy nagyon jó kis gondolatébresztő darab. Alapvetően egy klisére épül, és néha fárasztóak a monológ szóvirágok, de végig élvezetes, olykor vicces és gördülékeny. A zenét valami mai gyerek válogathatta, mert egy apolló440 vagy egy madafakás felvezető shimán veszik el az előadásban.

A  Rítus a díp (deep) és a könnyed között evezve remekül épít fel jellemeket, azonban a téteket alacsonyabbra helyezi, mint a csúnyában tették. Ha kifejezetten Ingmar Bergman fan vagy, akkor nem fog meglepetésként érni a felcsatolható arany műhímtagot viselő Szervét Tibi sem.

Az élet mint olyan egy folyamatokat összegző darab, amelyben Kern András személyében egy átlagpolgár számol el az életével. Nagyon sok lenne még a témában, ám itt meg sem próbálnak minden részletet összefogni és foglalni. Ez egyszerre jó – és rossz.

Az Úrhatnám Polgár más platformon mozog, mint az előzőek: ez kimondottan egy könnyed vasárnap esti darab, amint nem is kell állandóan nézni – néha elég csak hallgatni. Néha kicsit fárasztó, néha kicsit saskabaré, de összességében egyszermegnézősnek elmegy. Csak ne feledjük: a császár meztelen.

Ha egyet választanál, nézd A csúnyát.

Up next: Don Giovanni.

Warm up: Zuboly – DJ a gekkoman (Don Jovi) (itt valahol 43:10 magasságában.)

Richard Wagner – Parsifal

Aki egy kicsit is ismeri Wagnert, az tudja: zene téren nem szarral gurigázott az öreg. (Érdemes pillantást vetni a wikipédia vonatkozó cikkében a “Művei” szekcióra.)

Jelen esetben is egy operáról van szó, nettó négy óra játékidővel – az én esetemben az első sorból, és annak is a közepéből.

Nem fárasztok senkit fölösleges részletekkel: Előre bocsájtom: ültem már végig Wagnert – meglehetősen sok sikerrel.

Ennek – és a képmutató (*köp*) világnak – felel meg a jelen anyag verdikje, amennyiben félig cinikusan, félig pedig őszintén azt mondom: én ehhez még nem vagyok elég érett.

Wagner műve ismét ragyogó, ha kérdezhetnék, akkor megkérdezném, hogy mégis hány hangjegy található benne, majd minden bizonnyal elhűlnék a válaszon, és megjegyezném, hogy “ez igen”! Így lehetne leírni ezt a művet is: ragyogó zene, jó énekesek, jó-közepes színpad, NULLA cselekmény.

Igen. Ha belegondolok, egy Family Guy epizód (igen: szart sem tudok, ha ehhez hasonlítom, igen) 21 (huszonegy) perc. Ebbe az időtartamba kell, hogy beleférjen egy teljes történet szakajtónyi viccel, és lehetőség szerint egy vagy több csavarral, esetleg tetőponttal. Az operát számomra a vontatottság öli meg: nem elég, hogy a műfajnak amúgy is sajátossága, hogy egy mondatot tizen másodpercek alatt lehet csak felénekelni/áriázni, itt mindezt megfejelik kuszasággal és hosszal.

A dolog végére egy amúgy 5-10 (színpadon esetleg 40) percben kényelmesen összefoglalaható történetet nyújtunk ki akkora ponyvára, amely befedhetné a Gellérthegyet.

20 év múlva újra meg fogom nézni. Ott találkozunk, foakjú.

Tegnap beültem egy gyors, hetven perces szeánszra, amelyet Jókai Anna tartott. Nem szégyellem: sajnos nem ismerem kellően behatóan az életművét, ezért időközben próbáltam felkészülni.

Két darab könyvvel szándékszom nyitni, ezek meglehetősen szimpatikusnak is tűnnek: az első a Brevárium. Ez egy frankó Füves könyv, akár Márai, vagy Ancsel Éva is írhatta volna. Utóbbit meg is említettem az Írónőnek, aki felnevetett, és megjegyezte: Ancsel Éva talán az utolsó ateista, aki mégis tudott Istenben gondolkodni.
A második a Godot megjött. Ebbe még csak belepillantani volt módom, de első blikkre is határozottan pozitívak az előérzeteim, miután a harmincnegyedik oldalon játékosan pinát rajzolnak, a hetvennyolcadikon meg ütnek egy redbullt.

Khm.

Sokmindenről volt szó ebben a hetven percben. Nem állítom, hogy a hallottak kapcsán gyökeresen megváltoztak a világról alkotott elképzeléseim, de ettől még nagyon jó dolgokat mondott, amelyek túlnyomó többségével egyetértek. Szimpatikus volt pl., hogy a maga kultúrált stílusában elküldte az egész médiát a magát értelmiségnek nevező jelenlegi bohócréteggel együtt. Kissé sarkítottan bár, de elmondta, hogy valóban: a globalizációból mi (tehát hogy a Földnek ez a 93030 négyzetkilómétere) bizony igen szarul fogunk kijönni, mert Európában egyedül kb csak ez az ország kér folyton elnézést azért, hogy létezik. Amikor hazajöttem, arra gondoltam: ez mind szép, de egy fecske – ez lenne az Írónő – sajnos nem csinál nyarat.

Aztán beugrott az a dolog, amire amúgy megkért minket. Jókai Anna azt kérte a kedves hallgatóságától – ezek lennénk többek közt én is -, hogy akárhogy alakul, ne adjuk fel a igaz szerelembe vetett hitünket. Komoly szavak ezek egy laza kis esti blogolásba, de a klaviatúra jelenleg azért nem kezd erőteljes olvadásba a kezem alatt, mert itt meg kell állni egy pillanatra. A részletes beismerő vallomást nem mostanra időzítem, de elmondom, hogy egyet értek azzal, hogy Janna ebben a kérdésben nem beszélt a levegőbe. Még az imént abszolvált filmnek is van egy el nem hanyagolható szerelmi szála, amelyben a főhősnek bizony választania kell. Na, elsőre el is bassza, de ez már egy másik történet. Ha még itt vagy, ezen esetleg Te is agyalj egy keveset, mert mintha tényleg ott tartanánk, hogy ez az érzés csöppet sem kézenfekvő.

Kifejezetten remélem, jól értettem meg azt is, hogy Jókai Anna nem mentette fel azokat a kedves embereket, akik miatt ilyen egyenesen süllyed ez az ország. (Megjegyzem, most a szokásos jobboldal-baloldal klisében gondolkodni – és már nyúlni a komenista-nyilas gombért – nagy köd reflex.) A múltból okulva meg is kért: mi azért ésszel legyünk csak Tibikék.

Rövidre fogva a dolgot Jókai Anna szimpatikus volt. El is fogom olvasni. Olvass Tőle valamit Te is: ez még a főnök/gyakvezér érkezése előtt belefér.

“a franc tudja, mit láttunk ma, de Dosztojevszkij forog a sírjában.”
Ismeretlen

Ezt most el fogom mondani, mert közel biztosra veszem, hogy nem fogjátok megnézni a Nemzetiben ezt a darabot.

Dosztojevszkij – Ördögök című előadását ültem máma végig – nem kevesebb, mint négy órában.

Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy a színházi ismertetőn túl nem néztem utána, mire is számíthatok majd, így a megtekintésig nem volt világos, hogy a szerzők között csak amolyan vendégként Fjodor Mihajlovicsot.

A rendező ugyanis teljesen a saját képére formálta a darabot, így ne lepődjünk meg, ha a 4 órás előadás során elvétve találkozhatunk csak a 700 oldalas orosz mű akármely tételmondatával. Ez az előadás ugyanis nem elsősorban az eredeti drámáról szól, mintsem annak egy szürrealisztikus, tér- és idősíkokkal rommátűzdelt (és még csak most melegedek bele): absztrakt manifesztációja.

Eleve úgy kezdődik, hogy 15 percen keresztül más sincs, csak 20 szülő búcsúztat egy busznyi gyereket (egyetlen leányka reprezentálásában). Ezt további 75 perc teljesen érthetetlen egyveleg követi, mígnem sikerül eljutnunk az első (és egyetlen) szünetig. A gondok azután kezdődnek, hogy a darab szabadon ugrál a XIX-XXI. század évei között. A rendező nem készít konkrét jellemábrázolásokat, ellenben hagyja céltalanul rohangászni és ordibálni az amúgy a sikerért mindent elkövető színészeket. A probléma nem csak az, hogy a néző nem tud kivel azonosulni, hanem hogy kihagyták a számításból, hogy a közönség 99%-a nem olvasta a művet az elmúlt 15 évben, ezért még finoman fogalmazva is fingjuk sincs, hogy mit is művelnek a dráma egyébként a végletekig átvariált karakterei.

Lélegzetvételhez csak a szünet utáni újabb első 75 perc alatt jutunk, hogy ezt azután ismét egy fölösleges jelenetekkel miszlikbe terhelt egyveleg követhesse.
Az ember pedig hagyja magát sodródni az áramlattal, és mivel abszolút nem alakulnak ki benne érzelmek a darbbal kapcsolatban, így érthető, hogy pl. fa arccal nézi végig, hogy aktuálisan kit lőnek le, vagy vernek agyon a színpadon. A 230. percben pedig arra eszmél, hogy a látott eseményeknek még a felével sincs tisztában.

A fent említett remek szinészi munka mellett (le a kalappal, amiért ennyire próbálják menteni, ami menthető) említést érdemel, hogy az előadás alatt egyetlen szájbavert percig sincsen csönd. A háttérben muzsikáló bandát még jobban megtapsolta a publikum, mint a szereplőket. Jogosan: bár volt olyan jelenet, ahol 20 percen keresztül ugyanazt az egy témát (pl. cintányér vonóval történő izgatása) játszották, azért ők is vitathatatlanul kitettek magukért, és nem utolsó sorban pozitívan járultak hozzá a mű egészéhez, hasonlóan az egyszerű, de kreatívan használt díszlethez, és a megvillogtatott hájtek színpadtechnikához.

Igazából a szünet volt a holtpont: ekkor komolyan fontolóra vettük, hogy otthagyjuk a az egészet. De végül nem tettünk így. A darabbal személy szerint az a bajom, hogy rossz helyen játszák. A Nemzetibe zseniális előadásokat képzelek el, amelyeket az átlagparaszt már tud élvezni, érteni és értékelni. Ez azonban egy <khm> rendkívül interpretív munka, amelyhez nem elég egyszerűen balra adni a gyepet, a végeredmény ugyanis az eredeti mű ismerete nélkül csak nagyon korlátozottan élvezhető. És ami azt illeti, a komoly átirat miatt nem vagyok meggyőzve róla, hogy a dráma pótlásával ez utóbbi vélemény érdemben változhatna.

Ez a hét az én hetem. A tény, hogy egy részét kereskedésekben töltöm egyáltalán nem hátráltató tényező: végre nekiálltam befejezni a 22-es csapdáját, amelyet még múlt nyár előtt kezdtem volt olvasni (üzenet az agynak: letölteni megszerezni ezt a filmet).

Emellé csütörtökön opera parkolt be: ezúttal Puccini Tosca című művét sikerült. Ezt nem szeretném részletezni, egyrészt nincs két ugyanolyan előadás, másrészt látom rajtad, hogy nem is lennél vevő hosszas fejtegetésre. Röviden a darab közepes közepes volt. Nem hiányzott belőle semmi, de nem is marad emlékezetes. Ellenben kifejezetten nem tetszik, hogy az egyes színek végén az énekesek kijönnek a függyöny elé meghajolni. Nem erre van ott az előadás vége?

Ma mozi. Bár art moziba mentem, közel sem művész filmet néztem meg. A sötétben fényes vászonra bambulás tárgya Michael Moore Sicko-ja volt. A film teljesen nézhető, sőt egészen jó, amennyiben nem hagyjuk figyelmen kívül M négyzet töretlen demagógiáját és csúsztatásait, a film alapján ugyanis az a hazai egészségügy veri kenterbe az ámerikait, amelyet épp most készülnek ámerikaivá fejleszteni. Ha valakinek van két darab ezrese a köz megmentésére, küldjön egy-egy jegyet Ágikának és Mikola doktornak. :- P

Vicces mellékszál az is, hogy a film visszatérő motívuma az az ámerikai rácsodálkozás, miszerint a határ túloldalán – legyen az Kanada, vagy Szlovénia – legalábbis az ámerikaiak szerint egyszerű hülyék élnek, akiktől azonban a film üzenete szerint mégiscsak lenne mit tanulni. Nézzétek meg, a tartalom közelebb van hozzánk, mint gondolnánk.

Holnap színház. Erről majd holnap.