A Z’ementalis.

Mai vendégünk igen furcsa szerzet. Olyannyira, hogy a mighty-mighty kereső egyetlen egy találatot dob erre a névre. Innen a nyomok egy litvániai sajtüzembe vezetnek, ahol aztán megszakad az információ áradat: a gondosan összerakott termékpalettában nem szerepel ez a sajt.

Ellenben a mákos sajtdesszerttel, a rebarbarás biojoghurttal, a lazacos krémsajttal, illetve a lánysajt-fiúsajt párossal(wtf?) – de ez már egy más történet.

Ilyen esetekben az EUban szocializálódott ember arra gondol: a Z’ementalis bizonyára exportra készül, ezért nem szerepel a terméklistában – esetleg egy helyi különlegességet keresztelnek európaibb formába. Mivel itt csak találgatni van mód, így most eltekintenék ezektől a formaságoktól.

Egy megközelítőleg 20 centiméter átmérőjű korongot kell elképzelni kevés, de nagy lyukkal, és jellegzetesen ementális, zsíros ízzel. Bár keménynek árulják, én maximum félkeménynek találom, az íze pedig remek:kicsit édes, kicsit sós, kellően tejes – ementáli, na.

Ebből már biztos kitaláltátok: könnyű fehérborhoz, szendvicshez, katonákhoz, vagy magában. Az ára miatt (két ropi/kg) pedig négy és fél hold: egyszerű, de nagyszerű. 

Percre pontosan egy hete értem haza a szlovák hótúrából. Mostanra kezdenek teljesen felszívódni a kaland alkalmával megszerzett lila-zöld (Fradi-Újpest) foltok, én pedig idővel napirendre tudok térni a hazaúton faszolt kis tót sajtegyveleg módszeres és jóízű elpusztítása fölött. Ilyenformán a rovat most különkiadással jelentkezik: ma egy camembert triumvirátussal foglalkozunk.

A Král Sýrů Hermelin.

A  gyártó Pribina nagy múltra tekint vissza a cseh sajtiparban – őket 1993-ban érte utol a tőkés halál, amikor is a céget lenyelte a szintén sajtgyártással foglalkozó francia Bongrain. (Kevésbé járatos olvasók számára ez a multi adja a mi szánkba a Bakonyt, a Karavánt, a Medvét, a Pannóniát és a Tihany camembertet, nem mellékesen pedig nekik köszönhető többek között a szerző nagy kedvence, az Agur is – nade vissza a Hermelinhez.) Most a borsos verzió került terítékre (a képen felülről a harmadik), amely pirospaprikás-borsos fűzészerezéssel igyekszik színt vinni a világba. A sajtot borító penésszel kapcsolatban azonnal feltűnik, hogy puhább, mint az átlag: mikor az ujjbegy már tapint valamit, az ember valójában még fél milliméternyire van a sajt felszínétől.  (Hasonló textúrával találkozhatnak azok, akik tapogattak már borospincében falat.) Ezt a vastag kérget elszakítva a test is zömök, cafatokban téphető. A cég vörösborokhoz (pl. Zweigelthez) és rozskenyér jellegű pékáru mellé ajánlja -  közepesen karakteres íze, harsány fűszerezése révén szerintem teljesen jogosan. Ha rám hallgattok, alufóliába vele, és mehet a grillrács alá.

A fűszerek felhúzzák, három és fél hold.

Az Encián Gold.

Az Encián termékcsalád a Tatranská mliekareň (Tami) terméke, akik bő 30 éve vannak a szakmában, és úgy tűnik, jelenleg is szlovák színekben (lásd a doboz oldalán a znacka kvality logót) gyártanak végtelensok fajtájú tejterméket. A Gold egy limitált ideig elérhető camembert, melynek specialitását egy helyben kikísérletezett vörös penészfajta adja. Ennek eredménye egy savanykás, erőteljesebb íz, amelyet a rendkívül magas, 60%-os zsírtartalom dominál (vö.: a Hermelinben 23% van). Mint a legtöbb sajtot, ezt is érdemes fogyasztás előtt 20 perccel kivenni a hűtőből, mert rengeteget dob rajta, ha van ideje kicsit átmelegedni. A termék 2008-ban Agrokoplex (szlovák Hungexpó) díjas, és itthon is kapható. Ha nem fogyózol, és érdekelnek a regionális különlegességek, nyugodtan tegyél vele egy próbát.

Négy hold.

Az Encián Modrý.

A Modrý a termékcsalád kék camembertje, amit úgy kell érteni, hogy nyomokban kékpenészt is tartalmaz. A tátrai táltos talán a legjobb karakter a bemutatott hármasfogatban: tejes (itt is 60 a zsírtartalom…, huhh), kicsit sós, semerre nem akar komolyabban kitörni, csak szépen, csendben evez középen. A korong a másik kettőhöz hasonlóan itt is nagyon konzisztens, és egyben van, s bár talán még épp kenhető, inkább való sajttálra. Az ízben ne keressünk roquefortos elemeket, mert még a képre is csak módjával mertek kék penészrészleteket fotósopni. Ellenben ha tudjuk, hogy vendégeink megeszik a camembertet, azonban ezen túl már alacsony az ingerküszöbük, erre nyúljunk rá, mert arany barátjához hasonlóan ezt is megtalálhatjuk valahol a Kárpát-medencében.

Azt mindig hangsúlyozom, hogy nem vagyok nagy camembertes, így a fentiek értelmében én ezt választanám az elkötelezettebb ízű Gold ellenében.

Négy hold.

A Westberg.

A német vizek után visszatérünk a holland alföldre. A Westberg tulajdonképpen egy Maasdam típusú sajt, amelyet svájci módra tisztán tehéntejből készítenek 12 kg-os hengerekben. Számos hasonlóságot mutat az ementáli sajtokkal (állag, nagy lyukak) azonban azoknál jóval édesebb – mind ízre, mind pedig illatra. Külön jópont jár a viasz csomagolásért, amely az átlagnál puhább és világosabb színű sajtot rejt. Az ízek itt is gazdagok, ezzel együtt benne van a pakliban, hogy ez egy magas minőségű, de azért mégis csak szélesebb tömegek számára készített sajt, amellyel a középutat célozták meg. A fő profil így a szendvics, azonban ezen a terepen viszi a prímet. Ritkán érzem úgy, hogy egy sajt kifejezetten bor után kiált, itt azonban meggyőződésem, hogy egy finom, félszáraz fehérrel bárki nagyszerű kombóra találhat benne.

Kategóriájában négy, abszolút értékben alulról négy hold.

A Rougette.

Franciás neve ellenére a Rougette is a Champignon márkája, azaz bajor illetőségű sajt. Az elnevezés ezúttal azonban nem véletlen: ez a sajt ugyanis rúzsflórával készül. Ez ugyanaz a nemespenész, amivel a Pálpusztait is érlelik, szép magyar szóval vörös penésznek nevezik, mert – amit  a kép is mutatja – munkálkodása közben vörösesre festi a sajt felszínét. A Rougette tehéntejből készül 40%-os zsírtartalommal, és szenzációs állaggal. Keményebb, mint a camembertek és a brie-k többsége, de puhább, mint mint a közepesen kémény sajtok.  Háromféle variánsát gyártják, én a Würziget kósoltam, de van még csökkentett zsírtartalmú (Leicht) és kályha sajt (Ofenkäse) is – melynek neve szerintem önmagáért beszél. Az ízét illetően nekem pontosan az tetszik, ami sokak számára elrettentő lehet: nincs benne semmi extra. Tökéletesen sima, rendkívül tejes, pár kedves pici felhanggal, szóval egy igazi sajttál sajt, amelyik ideális kiegészítője a legtöbb kísérőfalatnak. Vendégekhez, sütőben megolvasztva tunkolni, de akár sütni, főzni is tökéletes.

Ebből nem lehet baj: sajt neked, meg a csajodnak rozéval, vagy valami száraz vörössel.

Kategóriájában négy és fél hold, abszolút értékben négy.

A Cambozola.

A Cambozola tulajdonképpen egy hibrid: a francia brie és az olasz gorgonzola szerelemgyereke, az előbbinek  tehén tej alapját, utóbbinak kéksajtos állagát köszönheti. És németek gyártják – kerek 101 éve. Franciás nevével ellenben a Champignon sajtgyár bajorországi eredetű, és 150 másik sajtmárka mellett ők készítik az általam különösebben nem kedvelt Dor Blu-t is. Talán ebből a németes identitásból (precizitásból) is fakad, hogy a tejet pasztőrözik, illetve, hogy tejszínt adnak a sajthoz. Az eredmény egy, a camembertnél kicsit sűrűbb, de még mindig lágy, kenhető, fehér penészes tortasajt.

Én a fokhagymás változatnak estem neki (Classic Knoblauch a keresztségben), a bejegyzés képén amúgy a sima Classic van. A névvel ellentétben nem kell végtelen hagymamezőket vizionálni: a sajtban már-már észrevehetetlen göbökben van jelen a hagyma, amely még akkor sem tolakodik különösebben az előtérbe, amikor az ember meglep egy-egy ilyen sejtet. Az ízre ilyen módon a kiegyensúlyozottság jellemző. Tényleg kijön az extra tejszín aromája, és mind a penészkéreg, mind maga a test kellemes semmi “tüske 12kHz-nél” (aki már kóstolt camembert penészhéjat, az tudja, mire gondolok).

Itt is erősen nyomon követhető az örök igazság, hogy sajt egyre finomabbá válik, miközben visszamelegszik szobahőmérsékletre, ezen okból kifolyólag érdemes kicsit előbb kivenni a hűtőből. A fokhagyma fricska miatt remekül illik a magyaros ízvilágba (már a camambertekhez képest), és önmagában, akár egy szelet kenyérrel is lehet nagyobb darabokat fogyasztani.

Főzőcske tekintetében az internet szerint a normál változatot körtés, hagymás ételekhez használják, a Knoblauchoz nem találtam információt. Ezt amúgy közepes sajtosoknak ajánlom, az előző bekezdésből kifolyólag pedig  masszívan összeszedte a negyedik holdat is.

Az Appenzeller.

A mai alkalommal egyetemes adósságot törlesztek, amennyiben ez a félkemény sajt úgy tartozik hozzá Svájchoz, mint a Pannónia lyukai a Kárpát-medencéhez. Már a neve is árulkodó: magyar felebarátjával ellenben – amelyről egyes motorbicikliket, mások egykoron filmstúdiót neveztek el – Appenzellerből csak egy van, amelyet a hasonnevű kanton védjegye takar. 75 cég rendelkezik a licenccel, tehát nincsen pancsolás.

Az Appenell bocik esetében is kiemelt figyelmet kap, hogy szép nyugisan kérődzhessenek a legelőkön: semmi botox, semmi szteroid, csak a jó svájci fű és Isten ege. A hivatalos honlap szerint hat féle változatot különböztetnek meg, ezek mintha csak egy átlagos amerikai sör palettáját kerülgetnék: van bió, van kalóriaszegény, classic, rövidebb, illetve hosszabb ideig érlelt, illetve persze a Black Label, amelyet amúgy még az e-bayról is konstans lehet szerezni.

Én a Classicba túrtam bele, ez 3 hónapig érlelődik, és ezt sem pasztőrözik. Rendkívül tömör, morzsolva szemcsékre hullik, jellegzetes illata miatt pedig csak a sajtbarátok fogják megfogni kesztyű nélkül, ők azonban fantasztikus, telt ízeket kapnak cserébe. Az én jelenlegi képességeim nem terjednek ki ennek precíz jellemzésére, így csak annyit mondanék, hogy hosszasan nyammogtam rajta, és mély, kellemes érzéseket ébresztett.

Boros ára és illat-íz komplexitása miatt inkább csak rajongóknak, ők azonban szeretni fogják akár magában, akár pár szem szőlő mellett.

Négy hold.

A Gruyère de Comté.

A sajt rovat első félkemény sajtja több mint ezer éves hagyományra tekint vissza Franciaországban. Részben ezzel függ össze, hogy a felhasznált tehén tejet nem pasztőrözik, csak melegítik (max. 40 fokra) és a tejsav baktériumokon túl egyedül oltót és sót tartalmaz. Átlag 50kg-os tortákban készül, melyekhez átmérőtől függően 350-500 liter tejet fejnek. Az érlelési idő 8-12 hónapra, a technológia eredményeként pedig állagra tömör, ízre pedig – jó értelemben – zsíros, édeskés, már-már tejszínes sajt jön létre.

A francia változat (svájcban is  gyártják) AOC minősítéssel rendelkezik, ami nem csak a védettséget, de a remek minőséget is szavatolja: minden egyes, a sajthoz használt forrásbocinak legalább egy hektár lehelőt kell biztosítani, a lefejt tej feldolgozását pedig még a kinyerés napján el kell kezdeni.

Nálam jártasabb elemek jó olvaszthatósága miatt fondűhoz, szufléhez és szendvicsekhez javasolják, én fehérborral nyomáztam, és nagyon jól éreztem magam vele. Magas, 44-46%-os zsírtartalma miatt érdemes kísérővel fogyasztani, mert tejszínes íze remekül altatja az érzékeket. Sajtokra kevésbé fogékony embereknek is bátran ajánlott!

Négy hold. 

A Roquefort Société.

A nagyító ezúttal egy rokfort. RS-ékról elég is annyi, hogy egyrészt franciák, másrészt az Egyesített Rokfort Pincetársaság a világ legnagyobb termelője ebben a műfajban a maga 60%-os szeletével.

A Société sem játszik kicsiben. Egyrészt drága (majd’ 10K egy kiló), másrészt annyira komplex, és annyira finom, hogy a karaktere meghaladja a szerző laikus sajtkóstolási képességeit.

Már maga az állag is érdekes: darabokban törik, pedig egyáltalán nem kelt kiszáradt hatást. A szájban aztán már kellemesen krémes, és – talán az íz is teszi – kicsit olyan, mintha apró szemcsék tűzdelnék.
Az íze pedig egyszerűen remek. Gyakorlatilag a négy alapíz mindegyik pályáján támad, ezért nagy odafigyelés kell, ha az ember minden harmonikust ki akar fürkészni.. A már hivatkozott krémes, tejes íz mellett a szemcsék hasonló hatást keltenek, mint a szénsav: keserűek, kicsit még csiklandoznak is.
Pontosan emiatt az átütő karakter miatt nem is lehet különösebben sokat megenni belőle önmagában, mert az ember hamar telítődik, az ízlelgetésre, tökéletes lecsengésre pedig meg kell adni az időt. Ezen tulajdonsága miatt csak a rokfort sajtok szerelmeseinek ajánlott, de az ember érzi, hogy a megfelelő, hideg salátában, vagy meleg ételben szinte bárkinél csodákra lehet képes a Société.

Négy hold (az ötödiket majd, ha már  felnőttem a kihíváshoz). 

A Fourme d’Ambert.

Mivel közepesen kemény, így  a vághatósággal sem lesz gond, és megállja a helyét a mindenféle pékárú katonákon is. Ízre közel sem akar annyira ajtóstul jönni a házba, mint egyik-másik erősebb márvány, de pontosan ennek az arroganciának a hiánya miatt remekül lehet rajta nyammogni, és kifürkészni minden zugát.

Négy hold. 

A Saint Agur.

Annak ellenére, hogy sós, mint a nyavalya, kőkemény (sic!) ízorgiával cseng le, és olyan krémes (zsíros), hogy az éjjel a hűtőhöz lopódzó delikvens csak nyögni tud, amikor beleharap – mint valami bé szintű csokoládé reklámban.

Öt hold, a műfaj szerelmeseinek feltétlen ajánlott.

Most kemény vagyok?

(Nem.)

Sonkás szenya retekkel és hagymaval.

Csak ennyi kell a boldogsághoz.

Jó kis pikáns házi vágott vegyes sav’nyú, Yí!

Ugye?

Ma kolbászt reggeliztem. Negyed éve először.

Hegyes erőssel.

:)

Kolbászt. Kenyeret! Hagymát!!!! KOLBÁSZT!!!!! ARRRGH!

A szerző egy ideje nem ehet ilyet. Rohadékok.

Add
- egy banán
- 2-3 evőkanál méz
- 3,5 dl tej
- 1 aszpirin

Botmixer, majd bumm a fejbe!

Kelbimbóleves készítés közben született meg a gondolat, hogy a kígyóuborka és a görögdinnye tulajdonképp a növényvilág Stan és Panja, vagy ha úgy tetszik, Laurel és Hardy-ja.

Gondolj csak bele (közben koncentrálj az órára).

Rántott Mars szelet.

Kisült a finn almatorta.

Attól finn, mert finn.

Köszi és kredit: Vejnemöjnen úr.