Hogy a kedvenc torrent oldaladról már letölthető a

Háború a nemzet ellen.

UPDATE: akár INNEN is.

(Ha meg tudod venni, nosza, azonban a lényeg momentán az, hogy NÉZD MEG.)

Rajzfilmet nézni annak szégyen, aki reggelente tompa, rozsdás zsilettpengével borotválkozik hideg vízben. Tehát az igazán kemény emberek most ne olvassanak tovább.

A többieknek elmondom, hogy a világ legjobb egész estés animációs filmje Az oroszlánkirály Disney-féle adaptációja.

1994-ben a Disney csillaga leáldozóban volt. Amerikában már az évtized elején befejeződött a Kacsamesék-éra, amit itthon csak ezekben az időkben kezdtek el vetíteni. A stúdiónak olyan produkcióra volt szüksége, amellyel újra tömegeket lehet visszacsábítani a “márkához”. A törekvés végül nem volt hiábavaló: minden idők legjobb(an teljesítő), hagyományos animációval készült rajzfilmjét sikerült összerakniuk. Mivel a készítésről, esetlegesen elrejtett hárombetűs üzenetekről, az állatok mozgásáról vett mintákról, a 2 éven át készülő 2 és fél percről illetve plagizálásról szóló minden egyes részlet megtalálható itt, ezért én ezekkel most nem foglalkoznék.

Mind a képi világ, amelyik olykor már-már bohókásan is színes, mind pedig a filmzene, amelyik annak ellenére vált ki belőlem hatást, hogy nem különösebben rajongok a muiscalekért. Egyedül a történet az, amelyiket talán még lehetett volna csiszolni, azonban ne felejtsük el, hogy az elsődleges célközönséget mégis csak a gyerekek jelentik, ezért az itt megjelenő összefüggéseket sem lehet a végtelenségig bonyolítani.

A mondanivaló most talán még jobban átjön, mint 15 éve, de van is minden: család, ármány, hazugság, cserbenhagyás, szerelem, barátság, gyilkosság, felismerés, tetőpont és katarzis – a végén pedig a megnyugtató happy end. (Szerencsére utóbbit nem vették át a mű mintájául szolgáló, Shakespeare-féle Hameltből.)

Ez a rajzfilm fantasztikus, ami abból is látható, hogy így a nap végén nincs is elég kifejező hasonlatom, amivel felemelhetném arra a piedesztára, amit megérdemel.

Hosszas fecsegés helyett inkább azt mondom: nézzétek meg újra.

Mr. Leuchtag: Liebchen – sweetnessheart, what watch?
Mrs. Leuchtag: Ten watch.
Mr. Leuchtag: Such much?
Carl: Hm. You will get along beautiful in America, mm-hmm.

Régen volt filmrovat: egyszerű a képlet. Régen volt módom a mozgóképre tespedni.

A Hét élet 2008-as film, bár én nem emlékszem rá, hogy játszották volna – és nem is fogok utánanézni. Fölösleges ömlengés helyett egy szóval szeretném összefoglalni a sztorit: megrendítő.

Annak ellenére, hogy a járulékos sallangoktól megszabadított igen egyszerű, és gyakorlatilag semennyi csavar sincs benne, csak a szép, lineáris történetmesélés. Mindez sajnos levesz a film értékéből és hatásából, de végül még így is sikerül hozni egy átlagon felüli katarzis annak ellenére, hogy a témában érezhetően lett volna még kiaknázandó anyag.

Egyszer nézős, de mindenképp ajánlott anyag.

Jobb oldalon van egy maréknyi link: ez a ZSÍR rovat. Ide lapátoltam be azokat a tartalmakat, amelyeket rendszeresen követek a szórakoztató ágazatból.

A hivatkozásokat két nagy csoportra lehetne osztani: a blog-szerű feedek, ahol napi rendszerességgel kerül fel tartalom (ilyenek pl. az Englishrussia, vagy a Napirajz), illetve a komolyabb anyagokat összerakó, heti-havi rendszerességgel frissülő, önálló tematikus show-k.

Mostanra illő lenne bővebb posztban tisztelegnem a műfaj nagyjai iránt, mert – mint tudjuk – minden csoda három napig tart Így pl. egymást váltják a csúcson az évek során a RosszPcJátékok, majd az AVGN, illetve a jelenleg aktuális kedvencek, a Nostalgia Critic, és hűséges oldalbordája: a Nostalgia Chick. Röviden tehát még az előtt kellene mindezt megtenni, hogy a mostani generáció kiégne.

Ettől azonban eltekintek, mert ez a cigihez hasonlóan fekete-fehér szakma: vagy tetszik 3-4 alkalom után, vagy örökre hagyod a dolgot.

Jelen emlékezés apropóját az egy éves fennállásra készített összefoglaló videó adja, amely – mivel amatőr szereplőkről beszélünk – remekül foglalja keretbe a Doug és James köré időközben kifejlődött önálló Critic, illetve Nerd univerzumokat. Nekem pedig nem is marad mit cifrítanom: nagy munka lehetett, gratulálok!

Slumdog millionaire – Gettó milliomos

Kétségkívül az idény, sőt, minden idők egyik nyertese a Gettó milliomos, amelyet a populáris kultúra a “where Hollywood meets Bollywood” cimkével illet. Aki nem olvasta a Guinness Rekordok Könyve – 1996-os kiadását, annak minden bizonnyal újdonságot fog jelenteni, hogy India filmipara a számokat illetően gyakorlatilag reggelire szokta megenni Hollywoodot – leszámítva talán a bevételeket, amelyek tekintetében minden tízszeres nézőszámra tizedannyi bevétel jut. Érthető tehát, hogy a helyi filmgyártás saját szabályokkal, hősökkel, motívumokkal operál, hiszen egy ekkora iparág képes függetleníteni magát a nyugati világ trendjeitől. A Gettó milliomosban a rendező (Danny Boyle) szerint a keleti világ története és fordulatai ötvöződnek a nyugati megoldásokkal, szerelmi szállal, testvér harccal, katarzissal, örömmel és bánattal egyaránt. Vannak inkonzisztenciák (évekig tartó vonatozás?), azonban ha nem akarunk kötekedni, ezeken túl fogjuk tenni magunkat.

Személy szerint tetszett a film, mert többé-kevésbé nyers realitásában ábrázolt életszituációkat, amikor a hős bizony egyáltalán nem golyóálló. A történet szép, a betétdal (sic!) catchy – kecsi -, azonban a nyolc oszkárból igazából talán egyet, esetleg kettőt ha értek, a múvi pedig akár a többször megnézős kategróiába is belefér.

The reader – A felolvasó

A felolvasó kicsit groteszk, már-már szürreális történetet tár elénk, melynek központjában – nahát – a szerelem áll a világ egy zavaros időszakában. A vonalvezetés azonban itt már zavarosabb, mint az előző esetben. Először is tökig van teljesen céltalan meztelenséggel. Don’t get me wrong, éljenek a cicik, Ez itt nem az álszenteskedés helye, a dolog kezdetben nagyon is kifejezi a srác és a néni között dúló vad érzelmeket, azonban mindez egy idő után teljesen értelmét veszti, ugyanis Kate Winslett az én olvasatomban közel sem olyan jó nő, hogy ezzel kelljen eltelnie bő 35 percnek. A sztori a későbbiekben csak még abszurdabb lesz, amennyben a K.W. által alakított Hanna mást sem csinál, csak sóhajtozik, hümmög és ribanckodik panaszkodik, személye ellentmondásos, apokaliptikus problémáját pedig egy általános iskolai tehette volna a leginkább rendbe. A díszlet amúgy nagyon jól eltalált (személy szerint kifejezetten érdekel a kor), így a filmnek is korhű hangulatot kölcsönöz, és  a sminkes- és színészi munka is rendben van, de szerintem ez még nem oszkár – esetleg csak ha épp böjt van.

Ha nem láttad, nem hagytál ki túlzottan sokat, egy egyszer megnézős alkotás, de ennél nem sokkal több.

The curious case of Benjamin Button – Benjamin Button különös élete

Az alapötletre – fordítottan korosodó emberfia – őszintén szólva igen nagy rizikónak tűnik filmet alapozni – tekintve, hogy vannak már emlékeink hasonló jellegű történetre emlékeztető alkotásról. Szerencsére azonban a 166(!) perces film nem fullad bele a közhelyek megfestésébe, ehelyett inkább igyekszik varázsos rajzolatot festeni a 20. század középső hatvan évéről (ismét az autó-, illetve történelembuzi beszél belőlem). Cate Blanchett gyönyörű szép vörösen. Brad “Babyface” Pittel pedig teljes mértékben ütőképes párost alkotnak, és ha elhisszük, hogy a világ lehet ennyire triviális (üzenet az agynak: hiszen mi másról is szól a filmek világa…), egy szép történetet nézhetünk végig. A végére a kör bezárul, a kérdések megválaszolódnak, az ember pedig nem sajnálja, hogy két óránál is többet töltött egyetlen alkotással. Összességében sikerül túllépni az alapötlet jelentette kézenfekvő helyzetek sokaságán, és melléjük tenni azokat a konfiliktusokat és érzelmeket, amelyektől a film borzasztóan hangulatos, már-már idilli szintű lesz.

A vizuális effektusok díjat nem egészen értem (mert ennek kapcsán igazából digitális hókusz-pókuszok jutnak az eszembe – talán egy werk film feloldaná ezt a kérdőjelet), ellenben a maszkokért és a látványtervezésért járóhoz nem férhet kétség. A legjobb film a hármas fogatban, ha van egy egész szabad estéd, ezt nézd meg a csajoddal.

Ma (illetve 5 perce, hogy tegnap) a Lloyd-Odeon mozi látott vendégül, mert némi kis alternatív filmnézésre volt igény, A látogatót pedig egész jó helyre pozícionálta a Port.hu.

Két benyomást szeretnék megosztani a spojlerezés kikerülése mellett:
- a film 100 perc alatt egyszer sem volt mehetnékem, sem olyan érzésem, hogy ezt a jelenetet ideje lenni kivágni (utólag 1-2-t már talán);
- szép történet, amely itt-ott kicsit szürreális, de mégis érdekes, vállalható szálakat vezet végig.

Az, hogy filmet érdemes többedmagaddal megnézni most is győzedelmeskedett: így a vetítés utáni diskurzusban kényelmesen lehet véleményeket ütköztetni. Jelen esetben a piros sarokban Vejnemöjnen, a kékben pedig én. Míg én a “srác szimpátiája nem ellensúlyozhatja, hogy Amerika az amerikaiaké” vonalat ecseteltem, Vejne az emberek – pontosabban származásuk országának – egyenlőtlen elbírálását fejtegette. Válaszként részemről megannyi – általam racionálisnak tartott – érv mellett az is elhangzott, hogy sajnos ebben a témában ez a film nem mondott újat, csak egy gyakorlatilag közismert tényt (x állampolgárként a világban annyi jogod/tekintélyed van, amennyit az országod/kormányod összegereblyézett neked) ismétel meg.

Film fejtegetés vége, a továbbiakban némi kapcsolódó meta.

Hazatéve a kollegát áthangoltam a Bartók rádióra (d-moll szonáták rulz) és hazafelé vettem az utat. A zöldhullámban lebegve (forgalomirányító lámpákról beszélünk, te kis hamis) elgondolkodtam azon, hogy Vejnének – aki amúgy egy okos ember – vajon miért ez spanyolviasz témájú a mozzanat jött le igazán a filmből.

A válasz nem váratott magára sokáig. Ha belegondolok, mindennapossá vált, hogy ilyen és ehhez hasonló híreket olvassak, halljak. Példa: teszem azt, történik valami _mondjuk_ egy amerikai turistával valami random tördvördkantriban. Az amik ilyenkor minimum küldenek egy delegációt, amely válaszokat _követel_ a sóvá dermedt kormánytól, miközben ugyanebben az esetben nálunk – és most nem akarok személyeskedni – a magyar külügyminiszter esetleg bátorkodik írni egy levelet, amelyben elnézést kérve kérdez.

Tévedsz, ha szerinted a célom a sopánkodás. Tényekről beszélünk, amelyekkel lehet vitatkozni, azonban mint tudjuk ezek makacs dolgok.

Mindezt önmagában talán nem írnám le, azonban az elmúlt időszakban már többedszer fogalmazódik meg bennem, hogy az így megemelt/megemelkedett ingerküszöbbe már sok minden belefér, a történet végén pedig az ember szó nélkül megy el a híradó (mellékes milyen médiumon, nem nézek tévét, be sincs kötve) által gondosan válogatott napi borzalmak, de akár a mikro/makro környezetében található visszásságok mellett is.

Kegyetlen világban persze jó dolog az immunitás, már csak a belső egyensúly megtartása miatt is, azonban meg kell válogatni, hogy az ember mikor és milyen mértékben hajlandó félrenézni. Tény, hogy ezekben a dolgokban mindenkinek egyéni a felelőssége. Azonban a világ épp most kezdi megmutatni, hogy hova vezet, ha az egyén totális szabadságot kap, az alapvető morális értékeket kivonják az egyenletből, és marad a zebracsíkos plüsskanapéról pörköltet majszoló szerencsétlen újgazdag proli, meg a rajta szocializálódott tömeg.

“A háború: béke | A szabadság: szolgaság | A tudatlanság: hatalom” – érzékeled-e hogy ez még fikciónak is veszélyes?!

Két perc időt kaptam eldönteni, hogy melyik film fusson ma, az egyetlen megkötés a “csak ne horror” volt. Mint megannyi alkalommal, *reklám* most is a port.hu közönségszavazatai döntöttek, mert részemről az empírikus halmazban/mérési eredményekben (ezek lennének az egyszeri nézők) legalább annyira – ha nem jobban – megbízom, mint az elméleti mintában (ezek lennének a kritikusok).

Személy szerint ez a film kimaradt volna, mert a cím alapján (ami alapján márpedig születik egy pre-ítélet) valami olyasmire számítottam, ami beleillik a Truman show-Hanta boy-Minden6ó háromszögbe, amelyek közül az elsőre kifejezetten jó filmként emlékszem, de plusz egy epizódra nem vágytam volna.

Végülis nem kellett csalódnom, spojler nem lesz, jöjjön végre a film.

Jim Carrey úgy él az emlékezetemben, mint a gumiarcú barom, ki jó nőket dug, mellette pedig egy tizenkétéves gyerek infantilizmusával oltja végig a jónépet, miközben eltűnt kisállatokat kutat fel. Azóta azonban eltelt 13 14 év, útközben pedig az Én és én meg az Irén még szólt, hogy valami változó félben van, azonban látnom kellett, hogy elhigyjem: Jim öregszik. No nem belül, csak az arca.

Az igenemberben igazi multitálentumként van jelen, amennyiben sem a gitár, sem a többszöri éneklés nem jelent gondot – értékeljük ezt egy színészben. A főhős pipa, jöjjön a sztori.

Itt is nagyjából minden rendben, egy jelenet azért van, ahol elkapcsoltam volna. A film negyedik ötödének közepén ugyanis az emberen úrrá lesz az elkényelmesedés: itt minden rendben, fordulatnak semmi jele, ebből vajon hogy fognak továbbmenni.

Pánikban.

A történet ugyanis itt olyan satuféket nyom, hogy az ABS visszajelző majd’ kiég bele. A korábban laza nőt ugyanis piszlicsáré-mondvacsinált okokkal fordítják hősünk ellen, ebben pedig közreműködik a 2009-es év egyik legbénább filmes előállítása. Ezek után már van gond, ergo lehet ráállni a megoldásra.

Külön jópont jár a filmnek, amiért feloldják a címben szereplő technikáról sugalt képet. Elnézve az embereken (“mindenki vágyik egy kis szeretetre”) sokan gondolkodás nélkül átülnének egy hasonló hajóba, amely azonban nem Hollywood vizein evez, így a jónők összeszedése helyett sokkal valószínűbb a másfél év felfüggesztett.

Szinkron nincs, a felirat néhol nem követi az eredeti történetet, azonban érezhetően csak azért, hogy az egyszeri magyar néző is érthesse a történet folyását.

Összességében ez ismételten az ajánlott kategória, amellett, hogy pár poén is belefért, a felszín alatt talán még el is gondolkodtat – igaz csak annyira, hogy meg ne feküdje az ember gyomrát.

Öndefiníciója szerint a Kaméleonban egy szélhámos(az internet szerint a szóból még senki nem csinált szóviccet)filmet tekinthetünk meg. Röviden: érdemes.

Első körben az tűnt fel, hogy a filmet gyakorlatilag az összes pláza játsza, ami – magyar alkotás révén – nem kézenfekvően garancia a szórakozásra (érezzük az ambivalenciát a körmönfont mondatban), azonban ezt a rejtélyt gyorsan feloldotta a nyitóképen megjelenő ertélklub logó. Okos borász persze nem címke után ítél, így nézzük végre a Kaméleont (előre szólok, hogy spojler nem lesz).

Lássuk a pozitívumokat.

Az egész filmre jellemző, hogy – végre! – törekszenek ügyelni a részletekre. Ez nyomonkövethető mind a kellékek, mind pedig a helyszínek kiválasztásában. (Ennek kapcsán én az utánaolvasás hiányában a technikusi-kreatív gárda megújulására, illetve az egy fokkal jobb büdzsére gyanakszom.) A jellemek kidolgozottságában sem volt hiányérzetem, mindezt pedig több helyütt spékelte a jó színészválasztás ésvagy a jó játék (Márk, Tibi, Marton doki vagy – és ezt nem tudom indokolni – a pszichomókus).

Érdekes azonban, hogy a film első hetven percében sokszor volt olyan érzésem, hogy ez egy csajos mű lett, amelyet csajok írtak csajoknak. Ezen a szakaszon többször is szerettem volna átpörgetni jeleneteket, mert a film olykor tartalmilag (ez nagyon is jó, ld.: “szélhámosfilm”), olykor formailag (ez rossz) üveghangú volt.

A sztori amúgy egészen jóra sikeredett, csak úgy záporoznak a csavarok, azonban – és ez különösen igaz a befejezésre – úgy érzem, hogy összességében néhol még elnagyolt. Kicsit olyan, hogy megvolt pár nagyon jó ötlet, azonban az ezek közti átkötéseket vagy nem dolgozták ki teljesen (ahol kidolgozták, ott ezt a film idősíkjára nézve is jól csinálták), vagy a fordulat – így a végső tschcsattanó is – számomra* hiteltelen méretet ölt.

*Dehát a vélemény olyan, mint a segglyuk.

Úgyhogy töknyugodtan nézzétek meg a filmet (és ha nem felejtitek el, mondjátok el, hogy tetszett, mert érdekelne).

Számot is küldenék, ha láttad a filmet, akkor – remélem – értjük egymást.

YouTube Direkt

“Hogy most? Megmondom, hogy mi lesz most! Idehívok egy pár keményen bepipázott niggert, hogy dolgozzák meg itt ezt a hédert! Feszítővassal, hegesztőpisztollyal!…Hallod mit beszélek, bunkófiú?!! De ne hidd, hogy veled már végeztem…”

Gene Simmons, Puskás Ferenc, Hiánycikk a fagyálló hűtőfolyadék.

Ha figyeltél a hírekre a napokban, Görögországban most épp áll a bál, az utcákon pedig soktízezer diák kínálja koktéllal az arra járó rendőröket. A dolog apropóját részben a ‘73-mas – a változatosság kedvéért vérbe fojtott – diáklázadások évfordulója, részben a nemrég egy rendőr által lelőtt fiatal halálnak apropója adja.

Kísérteties hasonlóság ez a A gyűlölet című filmmel, amelyet a franciák már 13 éve megcsináltak előre – ők úgyis szeretnek lázadozni. Ha még nem láttad volna, ez kellőképp ajánlott kategória tartalommal, történettel, katarzissal és végkifejlettel.

A késői (inkább hajnali) órára tekintettel csak egy rövid zenés betétet emelnék ki a filmhez. A frankok tudják a legjobban, hogy ez még nem lejátszott történet.

YouTube Direkt

Lazán kapcsolódik az Akkezdet Phiai, de sok lesz mára a villanyszámla, meg a link.

A Cretain magazine jóvoltából az ősbemutatón nézhettem meg Csupó Gábor legújabb filmjét. Előre szólok, hogy spojer nem lesz, de a frankót megmondom.

A film kiváló grafikával és képi világgal, közepesen rosszul felépített jellemekkel mond el egy 0 történetet. Körülbelül arról szól, mintha kiragadnál 3 napot az életedből, hogy íme: ez egy-, ez A film.

Pedig mindent bedobnak: összesen kb. 100 darab rajzolt cicit számoltam, Christina Aguilera egyetlen türülközőnyire van a nézőtől, egyszer pedig még a “punci” szó is elhangzik az amúgy teljesen gyerekbarát nyelvezetben, azonban hiába a számtalan erőltetett kikacsintás, ha nincs benne a fricska, a csattanó, a poén.

Jóska teljesen nyugodtan lehetne szlovén, de akár még albán is, hiszen kb. annyi benne a darutollasföveg karakter, mint egy zsák cementben. A történelmi hűségről – ami ezen filmekben amúgy sem szokott szerepSpanolni pont az oroszokkal kell,  (akikkel amúgy semmi bajom sincs, sőt, risztekpa, hogy ennyi diktátort meg muszka állatot túléltek/élnek), nem fért volna be mondjuk egy polák, akivel ihatná sörét,

kávéját (Nem, rím ma nincs).

A zenék is felemás alapot adnak, mert a mehikói sráchoz simán hozzávághattak volna pár latínós hiphop ütemet (ha már megjelenésében ehhez húz – bár szerintem inkább egy comptoni gettóharcosra emlékeztet mexikói forma helyett)… azonban pl. a stáblista alatt olyan szám megy (ezt most szándékosan nem árulom el), amelynél találóbbat szerintem nem lehetett volna kifogni a kis magyar popbizniszből (aki bemondásra megfejti a címét – úgy, hogy nem látta a filmet -, az kap egy üveg ilzert).

Nagyon kár, mert sokhelyen látszik a befektetett munka, azonban az ember mégsem a rekeszizmát visszanyomkodva jön ki a moziból. Sőt, talán ha hat darab elfojtott kacajt meg tudtam számolni.

Csupó ettől függetlenül alkotó, de ez a mű sok aspektusból dobás lehetett volna egy jó forgatókönyvvel.

Fuss, dagi, fuss!

Angol vígjáték – már a besorolás is hátborzongató.

Röviden összefoglalva a film bármely korcsoport esetében kimeríti az egyszer megnézős alkotások feltételeit, családi körben pedig még akár vidám közös perceket is szerezhet. A sztori erősen egyensúlyoz a közhely-elcsépelt gondolat duó illetve az esetleges valódi mondanivalós film határmezsgyéjén, azonban a fordulatot pontosan az adja, hogy a végén – meglepő fordulatként – mégis sikerül elkerülni a gennyet, amire amúgy számítana az emberfia.

Nézd meg a srácoddal, nézd meg az asszonnyal, nézd meg két sör mellett – laza esti szórakozást igér, és csak két kalória.

Címet a Postal – The movie című alkotás kapja. Ennyi baromságot egymáson régen láttam.

Érdemes-e megnézni? Nem.

Vannak benne jó jelenetek, néhol pedig már-már mókás, de ne vállald be, ha nem élvezted a videójátékot (I., II., komingszún: III.), nem tartod természetes dolognak, hogy Kenny az első 78 epizódban megmurdel, esetleg, hogy a Tündi Bündi Barátok beleznek.

Szmúcsík, brrr. :-P

A Family Guy megcsinálta!

YouTube Direkt

Nem találok szavakat, az évad második epizódjának vonatkozó jelenete briliáns.

Gyakorlatilag nem akadtam olyan felületbe, amely ne ajnározná miszlikbe az új Batman filmet.

Meg kell mondjam: a 2 és fél órában nem unatkoztam egyetlen percet sem, de a mű nem kvalifikált a TOP 10-es listámba.

Jó a sztori, jó az sfx, szépen van keverve a hang (már amennyiben szabad ezt megjegyezni), azonban nekem volt benne valami csöppet giccses. Persze a Batman filmek alapvetően azoknak készülnek, akik fogékonyak, illetve adott esetben rajongói a DC univerzumnak. Na, ők imádni fogják. A többiek pedig azért nézzék meg, mert korábban senki nem gondolta volna, hogy Joker szerepében lehet nagyobbat alakítani Jack Nicholsonnál.

Újabb pompás filmélménnyel lettem gazdagabb. A Papírsárkányok egy remek alkotás, amelyben végre meglépték a nézők (reményeim szerint túlnyomó része) által áhított lépést: ez a történet ugyanis leszámol a futószalagon termelt sztereotípiákkal, közben pedig nem esik át a ló szintén elcsépelt túloldalára, vagyis a képiességgel történő sokkolásra.

Amit ember kap az egy egyszerű, néhol persze szokatlan (afgán polgár/playboy?) történet, amely mégis leköt, mégis izgalmas és tele van érzelemmel, élettel. Atossa Leoni szép ebben a filmben, én pedig komolyan vaciláltam a film alatt, végül biztosra mentem, mert meg kellett bizonyosodnom róla, hogy ő nem Gryllus Dorka-e véletlenül.

Egy szó, mint száz, ez egy kiváló film, és mindenképp eredeti nyelven (afgánul, angol felirattal) kell megnézni!

Éljenek a hagyományok, éljen a kultúra, éljen a vallás, éljen a család, éljen a barátság!