A következő sorok a hazaúton, a reptéren születtek, a bejegyzés második felét pedig 31-én, utólag írtam meg.
Hol is kezdjem.

Pénteken nagy-nagy rutinnal érkeztem be az egyetemre, hogy letoljam az utolsó napra tartogatott előadásokat. Ahogy telt az idő, világos lett számomra, hogy a napközbeni prezentációk, a délben és esténként elkövetett városjárás, illetve az éjjel foganatosított malátakörkép felderítését célzó kamikáze akciók sikerességének hátterében nem kis szerepet vállal a napi három kávé és két tea.

Nem mellesleg a Drumcondra állomás 400 méter sugarú körében lévő összes kifőzdét sikerült bevenni (vacsora, namsayin’?).

Tehát pénteken már nem vágtam nagyobb fejszébe a fámat: végülis csak sikerült bekeveredni a Temple Bar negyedbe, a Szent Patrik Katedrálishoz, meg egy helyi piacra.

Az utolsó négy délutáni előadás közmegegyezéssel már csak fél-fél óráig tartott, így fél hét magasságában hivatalosan is véget ért a konferencia. A szervezők még egy esti sörözésre is elinvitálták a még jelenlévő hallgatóságot, én azonban siettem a Clonliffle roadra, ugyanis a terv szerint az esti géppel erősítés érkezik a hétvégi városnézéshez. A szállás úgy lett megszervezve, hogy a kiegészülő csapat egy közös szobában lakojon, így ahogy hazaértem, át is vehettem a három személyes szobát, amely – talán a tulaj magyar származása miatt – valami huszon négyzetméteres kondó volt két szobával, 700 csatornás kábeltévével (10 csatorna működött). Az indulás előtt persze még pont volt időm belőni nekik az internetet meg a wifit a házban: Gyuri, a tulajdonos ugyanis épp ezen az estén került elő kezében a routerrel, meg az előfizetéssel az Eircomhoz.

Persze.

A reptérrel minden simán ment, így este gondtalanul pusztíthattuk a gondosan bekészített zsönéket, meg a dutifíből faszolt gint.

- innentől következnek a kedden megírt részek -

Szombaton általános városjárás, minden hely megvan, amelyik számít. Délben pub: sör; este pub: fish&chips (+ sör). A pubbal mindkét esetben szerencsénk volt: az elsőben azért, mert extra kellemes volt a környezet, a másodikban pedig azért, mert – hogy-hogynem, elvtársak – szemben ültünk le a tévével, benne pedig a lengyel-észak-ír VB selejtezővel. (Írországban amúgy ez a két náció adja a népesség többségét, a polákoknak van saját lapjuk, boltjaik, minden.) Már ekkor feltűnt, hogy a pubban meglehetősen sok zöld-fehér focimezt viselő fradidrukker Írország szurkoló van, azonban a felismerés csak a hazafelé tartó úton következett: 28-án Írország-Bulgária a dublini stadionban. Vagy, ha úgy tetszik: két utcányira tőlünk.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a főutcát szó szerit elárasztották a sálakat, zöld kalapokat, dudákat és még ki tudja, milyen fociszuveníreket árusító népek, az emberek kiözönlöttek az utcára, mindenkin Ireland szerkó, teljes az extázis. A Clonliffe road végén egy zenekar játszott egy double-decker tetején, a busz aljából pedig szórták a népet crisps-szel. Kicsit beljebb spontán szerveződött dobosok, olézás, a hangulat a topon.  A stadionhoz vezető utcákat lezárták (belépés csak jeggyel), ami még nem lett volna baj, azonban mint mondottam, mi is csak egy köpésre laktunk, a zacsiban pedig lapult némi célzóvíz az esti ízizéshez. Szerencsére ebből nem lett baj, mert bemondásra be lettünk engedve (“You live here? – Ööö, jabaz’meg”), azonban eszméletlen látványt nyújtottak az ablakból a perceken át a stadion felé vonuló, zöld színű szurkolók. Este sör, beszélgetés, minden.

Vasárnap Howth. Ez egy félsziget Dublintól keletre, ahova a DART-tal (Dublini HÉV) lehet eljutni (érdekesen, amikor egyik kurva állomáson, de még a pályaudvaron sincs kirakva egy minimál szintű térkép). Howth megér egy misét. A kikötőfalu fölött mászható sziklák, a kikötőben számtalan hajó, egy kis piac, és fagyi meg hal várja a hétvége alkalmával igen népes turista seregeket (megjegyzés: nyugodtan köszönj rá az utcán szembejövő magyarokra, ints a magyar rendszámú kocsinak – éééérted, egy szigeten).

Este a szokásos minimálparti odahaza Tamással, hétfőn pedig már csak a délelőtt lehetett város járni: a hazarepülő nem vár.

Összességében nagyon tetszett az út. A konferencia témája sajna csak nagyon marginálisan esett az én profilomba, azonban mindezért bőven kárpótoltak az elmúlt napok élményei és eseményei. Ismét okosabb lettem, tágult a világképem és világlátásom, enyhíthettem a gasztronómia iránt érzett szomjamon, ezek pedig mind olyan dolgok, amelyeknek kiemelt szerepet tulajdonítok.

Valamiért köszi, ha végigkövettétek a pötyögést, a negyedét sem sikerült elmondani, mégis hosszúra sikerültek a beszámolók.

Tíz óra múlt hat perccel.

A negyedik nap végén járunk, csütörtök van, én pedig már pihi módban írok. A mai napot két mondatban összefoglalom, amennyiben délelőtt megírtam a tegnapi nap beszámolóját (igen, ez kripli dolog), a déli szünetben ismét dél felé indultam (erre felé még rengeteg látnivaló van). Ebédre egy BK (helyi szlengben Burger King) menüt ettem, amelyet úgy reklámoznak, hogy “Hey, Mr [miniszterelnök neve]! Mi a véleménye a recesszióról?” (Amúgy egy kis dupla sajt téma, kiskump_i, kiskók három-ötvenbe’.)
A tegnapot is ideszámítva infinit mennyiségű lével támogattam a helyi mörcsöndjász ipart. Pár g&g dolgot (giccs és gagyi) leszámítva frankó cuccokkal operálnak, példát kellene venni róluk (ka-ching!). Amúgy nem szoktam szeretni az ilyesmit, de írnek lenni a House of Pain óta zsír dolog, a lóhere kafa szimbólum, stb, stb, stb, stb.

A nap egyik kulcs élménye aztán délután köszönt rám, amikor is szerda esti beszélgetőpartnerem (a BMW-s kollega) egy óvatlan mozdulattal fél pohárnyi teát borított a laptopomba. De úgy, hogy ha megdöntöttem, a jack csatikon meg az usb-n dőlt kifele a cejlon.
Ez némileg rányomta a bélyeget a hangulatomra. Idehaza mertem először visszakapcsolni a rendszert. Az kb. le sem szarta a dolgot, tehát innentől a Lenovo benne van a bizalom körében.

Ez a történet végül nem torkollott katasztrófába, így a vacsorára benyomott kínai, meg a közben kortyolt ginizek végülis hozták a mai nap jósági faktorát.
In fact alíg bírom visszafolytani az érzéseimet. Boldog vagyok, hogy láthatom ezt a világot, mert sok részletét figyelem meg, gondolom át magamban, építem be a gondolkodásomba.

A mai blog valószínűleg az utolsó nagyobb áttekintés, mert holnap napközben még onlájnkodom, a hét végén azonban már csak kis valószínűséggel nyúlok internethez.

Gondolok rátok, az egészségetekre iszom a következő hárfást.

A sztorit lezárandó természetesen a dögrovás óta özönlenek az előadásokon a fontos diák, a városban pedig a remek beállítások, érdekes események és részletek.

Zajlik az élet.

A mai naplót kívételesenen holnap írom (26-a délelőttjén) írom, az okokat később. A reggel egy nagyon élvezetes előadással kezdődött: a már említett Dr. Matsumoto rittyentett egy tréfás diákból álló másfél órás szösszenetet. Ezek a  körök ha másra nem is, de arra mindenképp jók, hogy az ember megfigyeljen pár retorikai elemet.

A napi ebédszünet alkalmával ezúttal dél felé indultam el (tegnap – kedden – kelet volt, tegnapelőtt – hétfőn – kampusz). Mint kiderült: erre van a város, erre van az élet, a sétálóutcák, és a lényeg a lényegben: a Temple Bar. Ez utóbbi egy kerület a túristáknak, ahol lehet költeni az pénszt pubolásra, szuvenírkedésre adott minden létező lehetőség. Mivel most csak egy laza kör fért bele, de ide legkésőbb hétvégén még visszatérek kajafáskodni. Közben benyomtam az előző napokról megmaradt sült krumplit, és ittam hozzá a világ legrosszabb ananász-narancslevéből (a.k.a. cukros szar), egyik sem volt jó, de nyomassuk a minimáldizájt.

A sétálgatás kapcsán szociológia körkép kívánkozik ide a városról és az emberekről, de ezt inkább később.

Szerdán a délután advencsör délután néven futott. A lehetséges programból én – what else – a Guinness gyárat válaszottam. Hasonló élményben már volt részem (sőt, ami azt illeti, az ott összegyűjtött élmények alapján írtam egy évfolyamelső logisztika prezentációt, mert leköt ez a téma), így várakozásokkal tekintettem elébe a sörfőzdének.

Egy a közepesnél jobban megkomponált látogató centert láttam, szép részletekkel, de összességében azért tömegkiszolgálással.  Persze érthető: ez egy fővárosban lévő sörgyár, ahol nem fér bele a hollandushoz hasonló, a forraló üstök között kalandozó hands-on-experience élmény. Helyette lehet nyers és pörkölt gabonában turkálni, megtudhatsz jó sok számot (“a világon egy tizedmásodperc alatt egymillárd kilóvattóra giniz fogy”), ihatsz egy hideg pintet a javából, továbbá megnézhetsz pár rusztikus sörgyártó gépet. Én sajnos épp idegállapotba’ voltam, így elkerülte a figyelmemet a Ganz Művek által szállított, kiállított  gépegység.

A rendelkezésre álló két óra cask a végigrohanásra volt, elég, így nem tudtam magam kellően átadni az élménynek. A gyorsan bevágott pinttől bebaszcsizva szivárogtam vissza a buszba: irány a Lloyd, a következő program a közös vacsora.

Ez egy indiai étteremben volt megtartva mind a cca. 65 ember részvételével. Cobra nevű sört ittam, illetve a szakma nevében BMW-kről beszélgettem egy litván sráccal valami 3 órán keresztül. A végén azért már kezdem kifogyni az automataváltós kérdésekből, így tíz óra után megfáradtan indultam haza. Az O’Conellnél még szemtanúja voltam egy őrizetbevételnek, de nem hangulatom hülyetúristás bámészkodáshoz. A Garda amúgy nem szarozott: a gazfickót hátrabilincselt, ég felé kényszerített csuklókkal pakolták be a rabszállítóba, a csapat egy része maradt helyszínelni (valami deliboltos dulakodás lehetett),  a többiek bevágódtak a roham Mondeókba, és távoztak.

Otthon mágnesként vonzott az ágyikó, még az elalváshoz használt napi gyógysört is a vacsoránál behúzott Cobrának tudtam be. A mai nap is szép volt, csak az a КЦЯVД.

Na, tehát ma is teljesen zsír volt a buli.

Reggel kicsoszogtam reggelizni, ahol a a B&B (bed & breakfast) alkalmazottja, Tamás már javában rakosgatta a poharakat és tányérokat. Tamás eredetileg krupié, Írország előtt már tizenvalahány évet lehúzott egy hajón, de mint mondta, gyilkos egy szakma az (ezt már másik krupié ismerős is mondta).

Jó nagy adag reggeli után elindultam az előadásokra. A napközben írt posztokat az egyetem szponzorálta, amennyiben tudtak adni egy átalakítót, mert én otthon hagytam az enyémet.

Délben ebéd helyett a kikötő felé vettem az irányt. Turistaként töretlenül nehéz napirendre térni a dublini gyalogosátkelők rendszerén. Eleve van gyalogos-sárga, de én már a zöldet sem értem, hogy minek. Az ír ugyanis elindul, no matter, what, ahogy tegnap írtam.
Amíg ki nem fejlődik az ide vonatkozó hetedik érzékem, azt találtam ki, hogy amikor egy bennszülött indul, vele lépek én is. So far ez működik. A kikötőig amúgy nem jutottam el, mert az ötven perc ezt nem tette lehetővé, azonban így is sikerült egy derekas kurflit tenni, és megnézni, mi is épült itt az elmúlt öt évben. A folyó torkolatának északi és déli partját ugyanis sűrűn szegélyezik kész és készülő üvegpaloták. Ennek a helynek is megvan a saját Corvin projektje, itt-ott figyelemre méltó megoldásokkal.

Visszafelé vettem sajttal leöntött sült krumplit. Dublin ételeiről egyelőre annyit kell tudni, hogy a tegnapi summaryban említett talpon evők 4-12 pénzért kínálnak harapni valót, ennyi juróért azonban baszó méretű adagokat kapsz, amelyek dzsánkfúdhoz mérten ízletesek és kiadósak.
A fél nyolcas zárás ma annyival húzódott el, amennyivel tegnap rövidebb volt, én pedig elindultam várost nézni. Mindettől hamar elment a kedvem, mert a városra az angoloknál már oly jól megismert mist művésznevű nagyon apró szemű, zápornál enyhébb típusú természeti jelenség húzódott. Azért persze adtam egy esélyt a dolgoknak, de hosszú idő után először úgy alakult a császkálás, hogy elő kellett vennem egy térképet, mert nem akartam a visszamegyek-ahonnan-jöttem módszerhez folyamodni. Egyetlen jó kanyarral sikerült hazafelé venni az irányt, a tegnapi útközben megálltam tankolni, hogy a tegnap esti Guinness mániát méltóképp tudjam folytatni. A választást ma egy Miller (bár ez otthon is van), és egy Carling (idea: Bálint; a sör meg nagyon finom, már-már gyümölcsös utóízű) jelentette, melléjük beszűrtem a még tegnap konzumált Smithwickset (könnyű, háromnyolcas ale). Étel ügyben ezúttal egy indiai kifőzdét válaszottam, ahol hat pénzért alkar nagyságú dönert (pipiből meg bariból vegyesen: tartjuk a vallást, hihi), sült krumplit (ezt majd holnap benyomom) meg egy kókot adtak (ez is holnapra marad). Persze még a sajtos krumpliból is van, de legalább holnap nem kell kitérőt tegyek ebéd miatt (életem minden titkába beavatlak, b+). A szobában meg átható curry szag van, én fáradt vagyok, de a sör legalább hideg.

Mondtam is, hogy a pofámat befogom, zsír a buli.

Kicsivel múlt fél kilenc: lement az első nap.

Szavam ne feledjem, nyitok egy ginizt, eks.

Na. Szóval ott tartottam, hogy lement az első nap. Kicsit korábban keltem, öt éven keresztül arra tanítottak, hogy dolgozzam ráhagyással. A dolognak meglett az az előnye, hogy kényelmesen beértem a tetthelyre (Lloyd Institute épület @ Trinity), szépen beregisztráltam, és ahogy a tegnapi, napközbeni posztáradatból látjátok: kaptam visitor wifi hozzáférést (ezek az esti patronok tehát másnap reggel kerülnek fel, csak fondorlatosan visszadátumozok).

9-kor kezdődött a gig, és nem álltunk meg este hétig. Az előadások tartalmát inkább majd személyesen részletezném, maradjunk annyiban, hogy egyik-másik téma esetében komolyan elgondolkoztam a prezentált felfedezés relevanciáján. Ám ez csak az első nap, tehát még bármi is lehet. A negyvenöt perces előadásokat kettesével fogyasztjuk, életemben először VÉGRE komolyan veszik a “Kérdés van?” szekciót, mert minden prezentációt átlag 10 perc diszkusszió követ. Azért 35 perc sok idő előadni, de azt meg tudjuk, hogy 15 meg legtöbbször kevés – a következtetést meghagyom nektek.
A duópackok között negyed óra kávé-keksz, délben egy óra ebéd szünet.

Első nap léven kihasználtam az időmet, és elindultam bejárni a kampuszt. Nem foglak évszámokkal fárasztani, a lényeg, hogy a Trinity College Írország legrégebbi (XVI. század) egyeteme, default protestáns, de 1970 óta katolikusok is látogatják. A kampuszon mindenféle épület megtalálható a pantenon-like ebédlőtől az albán betonbunker-type könyvtárig – amit történetesen _arról_ a Berkeley-ről neveztek el.

Napközben három kávé, két tea. Írországról tudni kell, hogy ha szeretnéd, hogy üssön, akkor teát iszol. Én ezeken igyekeztem túlélni, hogy aztán a mai adag tudomány végén a fényképgéppel (köszi Bálint!) a korgó gyomromat verdesve elinduljak várost nézni.

Dublin le sem tagadhatná az évszázadokig az országot sújtó angol befolyást. Az utcakép, a hangulat, a pubok mind-mind egy miniatűr Londont idéznek (ez a helyiek számára olyan inzultus, mintha Budapestet Bukarestezném). Az alacsony házak aljában négy dolog adja a boltok 90%-t: pub, kisméretű SPAR (vagy delibolt), vagy gyorsétterem (indiai – halal, rízs és pita, ír – fish&chips, kínai – wok és tészta).
A kukákra rá van írva, hogy a szemét undorító, na meg az is, aki eldobja.

Az emberek alapvetően szimpatikusnak tűnnek (vannak csokik, a boltokat többnyire indiaiak viszik), az akcentus pedig méltán jelzi, hogy Írország földrajzilag közelebb van Amerikához, mint Anglia (that’s fooooojn).

A buszrendszer úgy működik, hogy mondod, hova mész, b.s. bácsi mondja, hogy n font k penny, te pedig vagy ennyit dobsz be, vagy nincs visszajáró. Bezony: a többletpénz karitatív célra megy. Ez otthon nem menne, itt pedig – ítélkezés nélkül mondom – van.

Amihez egyelőre még nem tudtam hozzászokni, az az, hogy a piros gyalogoslámpánál a terhes kismamától a papbácsiig bezárólag mindenki átmegy. Ez valahol érthető, mert kurva hosszúak a pirosok (gyakorlatilag állandóan piros van), de úgy, hogy közben az autók sem mozdulhatnak, de te sem mehetsz át.
Bevallom, én odahaza át szoktam baktatni, ha épp sehol egy autó. Itt az otthoni szintemmel sehol nem vagyok, sőt: állok a lámpa előtt percekig, mint zászló a szélben, hogy úgyis most fog váltani a kocsiknak.

Na, anyway, vissza a sétához. Első nap lévén a legkommerszebb túristacélpont felé vettem az irányt – nem mellesleg hazafelé is erre van -: ez az O’Conell road,a hely Andrássy út jellegű sétálóutcája. Nem exkluzívitásban, hanem kialakításban.
Itt némi nézelődés után meg is talált egy szekérderék méretű krumpli rántott hallal (ki is ütött rendesen), meg némi hely maláta és alma bázisú egyveleg. A helyi Guinnes – ki gondolná – jóval jobb, mint az Magyarországba’ (ne köhögj, Gibbon), mellette a polcon van még cseh sör, de belga, dán, ausztrál, holland, és egy valag egyéb is. Tévedés, hogy ginizt ászok árba mérnék: még drágább is, mint otthon, de Rómában bizony úgy kell tenni, mint a rómaiak.

Az írek pedig szerencsére sört isznak.

Fél egy lesz három perc múlva – megérkeztem (idefelé nyertem egy órát).

Egy, a Királyról (nem a Zámbóról) elnevezett vendégházba csöngettem be – már vártak. Egy kedveshelyes, kb. velemkorú leányzó nyitott ajtót, megmutatta a szobámat, aztán kaptam egy pohár ódzsét, és beszéltünk három sort.

Nem meglepő, hogy ő maga bolgár (hiszen Sarkozy óta tudjuk, hogy nyugaton minden négermunkát keletiek végeznek), de az sem, hogy a tulaj, akivel még érthető módon nem találkoztam – és ezt bizonyára rávágjátok – magyar. Egy hete nyitottak, így a berendezés (és a szobám is) vacsi új, és egy hostelhez mérten kifejezetten jó.

A külvárosban vagyunk, az utcában, amelyben kb 3-4 percet (30 számot) sétáltam teljes a csend, és minden második ház eladó. A reptérről jövő (41-es) busz az említett 30 számra áll meg, ergó a házikó még akár be is jöhet. Interesting.

Ma kilenctől már előadások vannak, úgyhogy kicsit korábban kelek, hogy megtaláljam a Trinity-be vezető utat, de amint találok netet, felteszem az aktuális fejleményeket, osztán olvassátok, és stay tuned.

Remélem, holnap találkozom még a kedveshelyes, kb. velemkorú leányzóval.

Veszem a sapeszt, viszem a mackót: elmegyek Dublinba konferenckedni.

Yo wish me luck.