Médium: színház
Cím: Utazás az éjszakába
Főbb szereplők: Balikó Tamás, Kováts Adél, Szőcs Artur, Bozsó Péter
Helyszín: Budapesti Kamaraszínház, Tivoli
Elérhetőség: Honlap
Általános iskolában egyszer írattak velünk egy fogalmazást, amelyben a színházhoz kapcsolódó viselkedésformákról, etikettről, normákról kellett értekezni. Jó napom volt, vagy sem – az osztályfőnököm beválogatta a soraim egy részét a beszt of szekcióba, egyik kedvenc részeként kiemelve, hogy “…és mindegy mennyire viseltetünk közönnyel a darabbal szemben, megtekintés előtt legalább a címét olvassuk el”.
Félig tudatosan, félig hanyagságból ezúttal készületlenül sétáltam be a Nagymező utcába. Általában szólva szeretem tudni, mire számíthatok az este folyamán, most azonban nemhogy a tartalmat, még a műfajt sem kutattam ki az előzetesekből, pedig utólag átnézve a szűkszavú leíráson túl (ld.: Elérhetőség) egészen átfogó tartalmi összefoglalást (figyelem: spoiler veszély!) is lehet találni felső hangon négy kattintás távolságban.
A jó darab/műsor/film receptjei eltérhetnek, azonban minden műfaj megegyezik egy dologban: a sikert nagymértékben előre tudja mozdítani, ha a nézőnek van módja azonosulni karakterekkel, szituációkkal, történetekkel, esetleg élethelyzetekkel.
Az Utazás az éjszakába nagyszerűen operál ezzel az elemmel, középpontjában ugyanis a szűk családi körön belüli konfliktus, egyet nem értés, feszültség áll, olyan motívum, mely szinte mindannyiunk életében megjelenik kisebb-nagyobb mértékben, és persze lehetőleg utóbb, mint előbb.
A négytagú Tyrone család (szülők és két, húszas éveikben járó fiúgyermek) összes tagja között ellentétek szövevényes hálója húzódik. Mindnezen konfliktusok realitását négy dolog adja. Először is a lépésről lépésre kibontott problémák között a legkisebb, már-már banális problémáktól a legnagyobb tragédiákig minden megtalálható. Másodsorban ezek forrását az emberlépték adja: a gondok egy része ugyanis abból fakad, hogy a karakterek nem tudják meghaladni saját beidegződéseiket, elveiket. Harmadvonalban – a második indok miatt – a problémák nagy részének feldolgozásában ilyen formán nincs előrelépés, a résztvevők sokszor a célozgatást, konfrontációt, olykor már durva szó/ütésváltást követően sem tudnak kompromisszumra jutni, miközben újabb és újabb problémák és sérelmek bugyognak a felszínre. A negyedik dolog a visszatérő parafrázisok, amelyekkel mindenki találkozhat, aki kapott már háromnál többször kritikát valakitől.
Ebben a lehetetlen állapotban már-már tragédiává válik, hogy a családtagok a fennálló ellentétek ellenére szeretik egymást, így az elválás és a saját út keresése sem jelenik meg, mint a konfliktusok olcsó-gyors-nem-túl-okos ár/érték aranyos megoldása.
A családi probléma komplexitását a második felvonás első harmadára sikerül kellő mértékben felépíteni. Amennyiben ehhez rosszindulatúan közelítünk, ebből kiolvashatjuk, hogy az első felvonás vontatott (az), amennyiben viszont továbbhaladunk, a második felvonásból összeáll az előző bekezdésben említett agónia. Ezt a szemléletet követve amennyiben célja ennek a visszatérően kiúttalan állapotnak az érzékeltetése volt, a darab nagyszerűen operál a néző türelmével és lelkiállapotával. Innentől jobban pörögnek az események, miközben a szereplőknek egymáson túl magukkal is meg kell vívniuk szembesítő csatáikat.
(ITT MOST UGORJ A KÖVETKEZŐ BEKEZDÉSRE, HA MEG AKAROD NÉZNI VALAMIKOR!) A mű végül ugyanolyan formában ér véget, mint az előző mondat: készre munkált, a közönség kezébe helyezett kifejlet nélkül. Bár utal rá, hogy közvetlen változás nem várható a család életében, azonban az egyes szereplők mégis mutatják valamiféle jelét annak, hogy szeretetükből fakadóan képesek engedni a másiknak, csak hogy a gondokat enyhítsék. A darab tehát nem ad (és nem is adhat) válaszokat ezekre a problémákra, azonban bemutat egy lehetséges forgatókönyvet annak minden pozitív (kölcsönös családi szereteten nyugvó) és negatív (az én és gyengeségeinek előtérbe helyezése) részleteivel.
Korábban nem ismeretem Eugene O’neill nevét (igaz, ebben nem vagyok mérvadó), azonban az általam látott első – bár állítólag legösszeszedettebb – darabjával sikerült feltennie a nevét a tudathorizontomra. Valahol persze “egyszerű” dolga volt: saját életéből merített ihletet. Munkájában aztán annyira megérezte, hogy az jól sikerült (igen), hogy rendelkezése szerint csak posztumusz formában hagyta megjelentetni.
A jelenlegi rendezésben szenzációs a szereposztás: megjelenését, stílusát, kisugárzását tekintve mind a négy főszereplő roppantul el van találva (különösen a szülők). Így kb. 25 perc kellett csak hozzá, hogy Bozsó Péterről ne asszociáljak Kenny kinyírásra, ez pedig a maga abszurd módján – mentségemre: tizen-x év South Park után – egy este alatt erős teljesítmény (v.ö. Bujtor-Bud Spencer, Inke László-Telly Savalas).
Amennyiben vevő vagy a szociodrámára, szeretnéd látni, hogy milyen rosszul is mehetnek dolgok, elgondolkodnál, hogyan kell jól csinálni, vagy csak megnéznél egy darabot, amelyben nem az altesti humor dominál úgy az Utazás az éjszakába ajánlott kategória!
Négy csillag. 
Comments(1) 
Loading ...
blanka