A következő sorok a hazaúton, a reptéren születtek, a bejegyzés második felét pedig 31-én, utólag írtam meg.
Hol is kezdjem.

Pénteken nagy-nagy rutinnal érkeztem be az egyetemre, hogy letoljam az utolsó napra tartogatott előadásokat. Ahogy telt az idő, világos lett számomra, hogy a napközbeni prezentációk, a délben és esténként elkövetett városjárás, illetve az éjjel foganatosított malátakörkép felderítését célzó kamikáze akciók sikerességének hátterében nem kis szerepet vállal a napi három kávé és két tea.

Nem mellesleg a Drumcondra állomás 400 méter sugarú körében lévő összes kifőzdét sikerült bevenni (vacsora, namsayin’?).

Tehát pénteken már nem vágtam nagyobb fejszébe a fámat: végülis csak sikerült bekeveredni a Temple Bar negyedbe, a Szent Patrik Katedrálishoz, meg egy helyi piacra.

Az utolsó négy délutáni előadás közmegegyezéssel már csak fél-fél óráig tartott, így fél hét magasságában hivatalosan is véget ért a konferencia. A szervezők még egy esti sörözésre is elinvitálták a még jelenlévő hallgatóságot, én azonban siettem a Clonliffle roadra, ugyanis a terv szerint az esti géppel erősítés érkezik a hétvégi városnézéshez. A szállás úgy lett megszervezve, hogy a kiegészülő csapat egy közös szobában lakojon, így ahogy hazaértem, át is vehettem a három személyes szobát, amely – talán a tulaj magyar származása miatt – valami huszon négyzetméteres kondó volt két szobával, 700 csatornás kábeltévével (10 csatorna működött). Az indulás előtt persze még pont volt időm belőni nekik az internetet meg a wifit a házban: Gyuri, a tulajdonos ugyanis épp ezen az estén került elő kezében a routerrel, meg az előfizetéssel az Eircomhoz.

Persze.

A reptérrel minden simán ment, így este gondtalanul pusztíthattuk a gondosan bekészített zsönéket, meg a dutifíből faszolt gint.

- innentől következnek a kedden megírt részek -

Szombaton általános városjárás, minden hely megvan, amelyik számít. Délben pub: sör; este pub: fish&chips (+ sör). A pubbal mindkét esetben szerencsénk volt: az elsőben azért, mert extra kellemes volt a környezet, a másodikban pedig azért, mert – hogy-hogynem, elvtársak – szemben ültünk le a tévével, benne pedig a lengyel-észak-ír VB selejtezővel. (Írországban amúgy ez a két náció adja a népesség többségét, a polákoknak van saját lapjuk, boltjaik, minden.) Már ekkor feltűnt, hogy a pubban meglehetősen sok zöld-fehér focimezt viselő fradidrukker Írország szurkoló van, azonban a felismerés csak a hazafelé tartó úton következett: 28-án Írország-Bulgária a dublini stadionban. Vagy, ha úgy tetszik: két utcányira tőlünk.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a főutcát szó szerit elárasztották a sálakat, zöld kalapokat, dudákat és még ki tudja, milyen fociszuveníreket árusító népek, az emberek kiözönlöttek az utcára, mindenkin Ireland szerkó, teljes az extázis. A Clonliffe road végén egy zenekar játszott egy double-decker tetején, a busz aljából pedig szórták a népet crisps-szel. Kicsit beljebb spontán szerveződött dobosok, olézás, a hangulat a topon.  A stadionhoz vezető utcákat lezárták (belépés csak jeggyel), ami még nem lett volna baj, azonban mint mondottam, mi is csak egy köpésre laktunk, a zacsiban pedig lapult némi célzóvíz az esti ízizéshez. Szerencsére ebből nem lett baj, mert bemondásra be lettünk engedve (“You live here? – Ööö, jabaz’meg”), azonban eszméletlen látványt nyújtottak az ablakból a perceken át a stadion felé vonuló, zöld színű szurkolók. Este sör, beszélgetés, minden.

Vasárnap Howth. Ez egy félsziget Dublintól keletre, ahova a DART-tal (Dublini HÉV) lehet eljutni (érdekesen, amikor egyik kurva állomáson, de még a pályaudvaron sincs kirakva egy minimál szintű térkép). Howth megér egy misét. A kikötőfalu fölött mászható sziklák, a kikötőben számtalan hajó, egy kis piac, és fagyi meg hal várja a hétvége alkalmával igen népes turista seregeket (megjegyzés: nyugodtan köszönj rá az utcán szembejövő magyarokra, ints a magyar rendszámú kocsinak – éééérted, egy szigeten).

Este a szokásos minimálparti odahaza Tamással, hétfőn pedig már csak a délelőtt lehetett város járni: a hazarepülő nem vár.

Összességében nagyon tetszett az út. A konferencia témája sajna csak nagyon marginálisan esett az én profilomba, azonban mindezért bőven kárpótoltak az elmúlt napok élményei és eseményei. Ismét okosabb lettem, tágult a világképem és világlátásom, enyhíthettem a gasztronómia iránt érzett szomjamon, ezek pedig mind olyan dolgok, amelyeknek kiemelt szerepet tulajdonítok.

Valamiért köszi, ha végigkövettétek a pötyögést, a negyedét sem sikerült elmondani, mégis hosszúra sikerültek a beszámolók.

A dublini tartózkodás hivatalos himnusza a Dilated Peoples – Global dynamics c. száma, még ki sem lépek az utcára, de már ez szól, még véget sem ért az előadás, de már ez szól, még le sem szálltam a buszról, de már (igen, igen).

YouTube Direkt

A második vonalban: De La Soul – Magic number, De La Soul – Baby baby baby baby ooh baby, Dilated Peoples – Live on stage.

YO, kiccica.

Tíz óra múlt hat perccel.

A negyedik nap végén járunk, csütörtök van, én pedig már pihi módban írok. A mai napot két mondatban összefoglalom, amennyiben délelőtt megírtam a tegnapi nap beszámolóját (igen, ez kripli dolog), a déli szünetben ismét dél felé indultam (erre felé még rengeteg látnivaló van). Ebédre egy BK (helyi szlengben Burger King) menüt ettem, amelyet úgy reklámoznak, hogy “Hey, Mr [miniszterelnök neve]! Mi a véleménye a recesszióról?” (Amúgy egy kis dupla sajt téma, kiskump_i, kiskók három-ötvenbe’.)
A tegnapot is ideszámítva infinit mennyiségű lével támogattam a helyi mörcsöndjász ipart. Pár g&g dolgot (giccs és gagyi) leszámítva frankó cuccokkal operálnak, példát kellene venni róluk (ka-ching!). Amúgy nem szoktam szeretni az ilyesmit, de írnek lenni a House of Pain óta zsír dolog, a lóhere kafa szimbólum, stb, stb, stb, stb.

A nap egyik kulcs élménye aztán délután köszönt rám, amikor is szerda esti beszélgetőpartnerem (a BMW-s kollega) egy óvatlan mozdulattal fél pohárnyi teát borított a laptopomba. De úgy, hogy ha megdöntöttem, a jack csatikon meg az usb-n dőlt kifele a cejlon.
Ez némileg rányomta a bélyeget a hangulatomra. Idehaza mertem először visszakapcsolni a rendszert. Az kb. le sem szarta a dolgot, tehát innentől a Lenovo benne van a bizalom körében.

Ez a történet végül nem torkollott katasztrófába, így a vacsorára benyomott kínai, meg a közben kortyolt ginizek végülis hozták a mai nap jósági faktorát.
In fact alíg bírom visszafolytani az érzéseimet. Boldog vagyok, hogy láthatom ezt a világot, mert sok részletét figyelem meg, gondolom át magamban, építem be a gondolkodásomba.

A mai blog valószínűleg az utolsó nagyobb áttekintés, mert holnap napközben még onlájnkodom, a hét végén azonban már csak kis valószínűséggel nyúlok internethez.

Gondolok rátok, az egészségetekre iszom a következő hárfást.

Őrült japán feltalálóhasonmás time!

De annak azért örülök, hogy az üveg kétharmadánál rájöttem: a szar ananász-narancslé tulajdonképp egy nem-biztos-hogy-rossz ananász-narancs szörp.

Ebbe a hibába 17 évesen beleestem már egyszer, amikor egy angliai nyelvút alkalmával szörpöt vettem a vodka mellé.

Tegnap amúgy megismertem az őrült japán tudós prototípusát.

A sztorit lezárandó természetesen a dögrovás óta özönlenek az előadásokon a fontos diák, a városban pedig a remek beállítások, érdekes események és részletek.

- E18. – mondta a Canon.

- Hem? – kérdeztem meglepedten.

- Hát E18. Mit nem értesz?
Nem értettem. Nem csináltam semmit. Legfeljebb egy rövid videót a három féle Guinnest bemutató sorozatról, hogy legyen mit mutogatni a haveroknak. Semmi ütögetés, semmi leejtés, semmi hirtelen mozdulat, egyszer megnyomtam a felvétel gombot, egyszer meg a kikapcsolást.

- E18 – erősködött a szerkezet -, és ha nem érted, az a te bajod, én be nem húzom.

Mint azt korábban megírtam, jó ideje, hogy meghalt a Sony-m. Már az utódját is kinéztem, aztán végül valahogy mégis úgy döntöttem, hogy egyelőre elég egy kölcsöngép. Most pedig az Elvisben van a szekrényben, besértődve egy bezáródni nem akaró lencsével, és hosszas kérlelésre sem hajlandó megmondani, hogy min durcizott be.

Azt mondják itt meg itt, hogy  jó esetben egy húszas. A  Gibitől annó a hótúrára kölcsönkért gép még “könyörületes” volt (már ha lehet így fogalmazni), nekem gondtalanul ment azon a héten, aztán ki tudja még mennyit a Gibbonnak, és csak utána adta be a kulcsot. Ez az S2 IS meg exponált egy pár tízezret az évek alatt, hogy aztán az általam ellőtt tizenhatodik kép (plusz az említett videó) után az én kezemben dobhassa be a “De miért? – Mert csak.” kártyát.

A sztorit külön posztba tettem, hogy ne szarozza össze a dublini élményeket, a leírásával nem célom, hogy szívrohamba kergessem a tulajdonost, amennyiben épp ma téved ide olvasni (ha hihetünk Murphynek, akkor mikor máskor).

Nekem lett kicsit könnyebb, hogy kiadhattam.

Zajlik az élet.

A mai naplót kívételesenen holnap írom (26-a délelőttjén) írom, az okokat később. A reggel egy nagyon élvezetes előadással kezdődött: a már említett Dr. Matsumoto rittyentett egy tréfás diákból álló másfél órás szösszenetet. Ezek a  körök ha másra nem is, de arra mindenképp jók, hogy az ember megfigyeljen pár retorikai elemet.

A napi ebédszünet alkalmával ezúttal dél felé indultam el (tegnap – kedden – kelet volt, tegnapelőtt – hétfőn – kampusz). Mint kiderült: erre van a város, erre van az élet, a sétálóutcák, és a lényeg a lényegben: a Temple Bar. Ez utóbbi egy kerület a túristáknak, ahol lehet költeni az pénszt pubolásra, szuvenírkedésre adott minden létező lehetőség. Mivel most csak egy laza kör fért bele, de ide legkésőbb hétvégén még visszatérek kajafáskodni. Közben benyomtam az előző napokról megmaradt sült krumplit, és ittam hozzá a világ legrosszabb ananász-narancslevéből (a.k.a. cukros szar), egyik sem volt jó, de nyomassuk a minimáldizájt.

A sétálgatás kapcsán szociológia körkép kívánkozik ide a városról és az emberekről, de ezt inkább később.

Szerdán a délután advencsör délután néven futott. A lehetséges programból én – what else – a Guinness gyárat válaszottam. Hasonló élményben már volt részem (sőt, ami azt illeti, az ott összegyűjtött élmények alapján írtam egy évfolyamelső logisztika prezentációt, mert leköt ez a téma), így várakozásokkal tekintettem elébe a sörfőzdének.

Egy a közepesnél jobban megkomponált látogató centert láttam, szép részletekkel, de összességében azért tömegkiszolgálással.  Persze érthető: ez egy fővárosban lévő sörgyár, ahol nem fér bele a hollandushoz hasonló, a forraló üstök között kalandozó hands-on-experience élmény. Helyette lehet nyers és pörkölt gabonában turkálni, megtudhatsz jó sok számot (“a világon egy tizedmásodperc alatt egymillárd kilóvattóra giniz fogy”), ihatsz egy hideg pintet a javából, továbbá megnézhetsz pár rusztikus sörgyártó gépet. Én sajnos épp idegállapotba’ voltam, így elkerülte a figyelmemet a Ganz Művek által szállított, kiállított  gépegység.

A rendelkezésre álló két óra cask a végigrohanásra volt, elég, így nem tudtam magam kellően átadni az élménynek. A gyorsan bevágott pinttől bebaszcsizva szivárogtam vissza a buszba: irány a Lloyd, a következő program a közös vacsora.

Ez egy indiai étteremben volt megtartva mind a cca. 65 ember részvételével. Cobra nevű sört ittam, illetve a szakma nevében BMW-kről beszélgettem egy litván sráccal valami 3 órán keresztül. A végén azért már kezdem kifogyni az automataváltós kérdésekből, így tíz óra után megfáradtan indultam haza. Az O’Conellnél még szemtanúja voltam egy őrizetbevételnek, de nem hangulatom hülyetúristás bámészkodáshoz. A Garda amúgy nem szarozott: a gazfickót hátrabilincselt, ég felé kényszerített csuklókkal pakolták be a rabszállítóba, a csapat egy része maradt helyszínelni (valami deliboltos dulakodás lehetett),  a többiek bevágódtak a roham Mondeókba, és távoztak.

Otthon mágnesként vonzott az ágyikó, még az elalváshoz használt napi gyógysört is a vacsoránál behúzott Cobrának tudtam be. A mai nap is szép volt, csak az a КЦЯVД.

David Matsumoto olimpikonok érzelmi reakcióit és arckifejezéseit vizsgálta 3 olimpián kereszül. Elmondása szerint csak győztesek sírnak.

Na, tehát ma is teljesen zsír volt a buli.

Reggel kicsoszogtam reggelizni, ahol a a B&B (bed & breakfast) alkalmazottja, Tamás már javában rakosgatta a poharakat és tányérokat. Tamás eredetileg krupié, Írország előtt már tizenvalahány évet lehúzott egy hajón, de mint mondta, gyilkos egy szakma az (ezt már másik krupié ismerős is mondta).

Jó nagy adag reggeli után elindultam az előadásokra. A napközben írt posztokat az egyetem szponzorálta, amennyiben tudtak adni egy átalakítót, mert én otthon hagytam az enyémet.

Délben ebéd helyett a kikötő felé vettem az irányt. Turistaként töretlenül nehéz napirendre térni a dublini gyalogosátkelők rendszerén. Eleve van gyalogos-sárga, de én már a zöldet sem értem, hogy minek. Az ír ugyanis elindul, no matter, what, ahogy tegnap írtam.
Amíg ki nem fejlődik az ide vonatkozó hetedik érzékem, azt találtam ki, hogy amikor egy bennszülött indul, vele lépek én is. So far ez működik. A kikötőig amúgy nem jutottam el, mert az ötven perc ezt nem tette lehetővé, azonban így is sikerült egy derekas kurflit tenni, és megnézni, mi is épült itt az elmúlt öt évben. A folyó torkolatának északi és déli partját ugyanis sűrűn szegélyezik kész és készülő üvegpaloták. Ennek a helynek is megvan a saját Corvin projektje, itt-ott figyelemre méltó megoldásokkal.

Visszafelé vettem sajttal leöntött sült krumplit. Dublin ételeiről egyelőre annyit kell tudni, hogy a tegnapi summaryban említett talpon evők 4-12 pénzért kínálnak harapni valót, ennyi juróért azonban baszó méretű adagokat kapsz, amelyek dzsánkfúdhoz mérten ízletesek és kiadósak.
A fél nyolcas zárás ma annyival húzódott el, amennyivel tegnap rövidebb volt, én pedig elindultam várost nézni. Mindettől hamar elment a kedvem, mert a városra az angoloknál már oly jól megismert mist művésznevű nagyon apró szemű, zápornál enyhébb típusú természeti jelenség húzódott. Azért persze adtam egy esélyt a dolgoknak, de hosszú idő után először úgy alakult a császkálás, hogy elő kellett vennem egy térképet, mert nem akartam a visszamegyek-ahonnan-jöttem módszerhez folyamodni. Egyetlen jó kanyarral sikerült hazafelé venni az irányt, a tegnapi útközben megálltam tankolni, hogy a tegnap esti Guinness mániát méltóképp tudjam folytatni. A választást ma egy Miller (bár ez otthon is van), és egy Carling (idea: Bálint; a sör meg nagyon finom, már-már gyümölcsös utóízű) jelentette, melléjük beszűrtem a még tegnap konzumált Smithwickset (könnyű, háromnyolcas ale). Étel ügyben ezúttal egy indiai kifőzdét válaszottam, ahol hat pénzért alkar nagyságú dönert (pipiből meg bariból vegyesen: tartjuk a vallást, hihi), sült krumplit (ezt majd holnap benyomom) meg egy kókot adtak (ez is holnapra marad). Persze még a sajtos krumpliból is van, de legalább holnap nem kell kitérőt tegyek ebéd miatt (életem minden titkába beavatlak, b+). A szobában meg átható curry szag van, én fáradt vagyok, de a sör legalább hideg.

Mondtam is, hogy a pofámat befogom, zsír a buli.

19:14. Ill: a svéd előadó a norvégok akcentusán poénkodik. Instant kombó: HK-HK-LK-LP-Block-HK.

A svédek angolja ellenben olyan tökéletes, mint az ABBÁé, a Looptroopé, a rokszetté vagy az észofbészé.

Őrület: a sok teoretikus project és a sok empírikus kísérlet bemutatása után előkerült egy valós matematikai modellekkel operáló, signal processinggel kapcsolatos téma.

Fel is dobtam a kezemet a levegőbe, amitől bár nem leszek a szakma Alan Oppenheimje, de mégis jobban érzem magam, mintha a “Mi a különbség a neurális állapotban lévő-, illetve a mosolygó arccal történő beszéd paraméterei között” témára reagáltam volna rá ilyen hevülettel.

Erről az jut eszembe, amikor Kovács András Péter apja nevelgette a fiút, hogy “Fiam, ha a piperedolgaid mást is tartalmaznak, mint egy borotva és egy szappan, buzi vagy.”

14:45. The name of the game.

Haverok küldték, ismernek, mint a rossz pénzt.

A TTS rendszerek által keltett  hangot pedig gyakorlatilag a spanyolok által kiejtett angol akcentusból gyúrták meg.

11:58. Amikor beüt a kávé, mindig lázadni akarok.

11:09.
When I die, Bury me
Hang my balls on the cherry tree.

9:18. A Technikai Megfigyelő Bizottság (TMB) jelenti, hogy a közönség  többségében Vista-t használ. Hol marad a megbízhatóhoz való ragaszkodás?  Csak a migráció, csak a legújabb, mi?!

Közben elfogtunk egy levelet, mely szerint a nők kedvelik a nettopokat, és ezeken azért többnyire XP megy.