blanka tha suntoucher

“a franc tudja, mit láttunk ma, de Dosztojevszkij forog a sírjában.”
Ismeretlen

Ezt most el fogom mondani, mert közel biztosra veszem, hogy nem fogjátok megnézni a Nemzetiben ezt a darabot.

Dosztojevszkij - Ördögök című előadását ültem máma végig - nem kevesebb, mint négy órában.

Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy a színházi ismertetőn túl nem néztem utána, mire is számíthatok majd, így a megtekintésig nem volt világos, hogy a szerzők között csak amolyan vendégként Fjodor Mihajlovicsot.

A rendező ugyanis teljesen a saját képére formálta a darabot, így ne lepődjünk meg, ha a 4 órás előadás során elvétve találkozhatunk csak a 700 oldalas orosz mű akármely tételmondatával. Ez az előadás ugyanis nem elsősorban az eredeti drámáról szól, mintsem annak egy szürrealisztikus, tér- és idősíkokkal rommátűzdelt (és még csak most melegedek bele): absztrakt manifesztációja.

Eleve úgy kezdődik, hogy 15 percen keresztül más sincs, csak 20 szülő búcsúztat egy busznyi gyereket (egyetlen leányka reprezentálásában). Ezt további 75 perc teljesen érthetetlen egyveleg követi, mígnem sikerül eljutnunk az első (és egyetlen) szünetig. A gondok azután kezdődnek, hogy a darab szabadon ugrál a XIX-XXI. század évei között. A rendező nem készít konkrét jellemábrázolásokat, ellenben hagyja céltalanul rohangászni és ordibálni az amúgy a sikerért mindent elkövető színészeket. A probléma nem csak az, hogy a néző nem tud kivel azonosulni, hanem hogy kihagyták a számításból, hogy a közönség 99%-a nem olvasta a művet az elmúlt 15 évben, ezért még finoman fogalmazva is fingjuk sincs, hogy mit is művelnek a dráma egyébként a végletekig átvariált karakterei.

Lélegzetvételhez csak a szünet utáni újabb első 75 perc alatt jutunk, hogy ezt azután ismét egy fölösleges jelenetekkel miszlikbe terhelt egyveleg követhesse.
Az ember pedig hagyja magát sodródni az áramlattal, és mivel abszolút nem alakulnak ki benne érzelmek a darbbal kapcsolatban, így érthető, hogy pl. fa arccal nézi végig, hogy aktuálisan kit lőnek le, vagy vernek agyon a színpadon. A 230. percben pedig arra eszmél, hogy a látott eseményeknek még a felével sincs tisztában.

A fent említett remek szinészi munka mellett (le a kalappal, amiért ennyire próbálják menteni, ami menthető) említést érdemel, hogy az előadás alatt egyetlen szájbavert percig sincsen csönd. A háttérben muzsikáló bandát még jobban megtapsolta a publikum, mint a szereplőket. Jogosan: bár volt olyan jelenet, ahol 20 percen keresztül ugyanazt az egy témát (pl. cintányér vonóval történő izgatása) játszották, azért ők is vitathatatlanul kitettek magukért, és nem utolsó sorban pozitívan járultak hozzá a mű egészéhez, hasonlóan az egyszerű, de kreatívan használt díszlethez, és a megvillogtatott hájtek színpadtechnikához.

Igazából a szünet volt a holtpont: ekkor komolyan fontolóra vettük, hogy otthagyjuk a az egészet. De végül nem tettünk így. A darabbal személy szerint az a bajom, hogy rossz helyen játszák. A Nemzetibe zseniális előadásokat képzelek el, amelyeket az átlagparaszt már tud élvezni, érteni és értékelni. Ez azonban egy <khm> rendkívül interpretív munka, amelyhez nem elég egyszerűen balra adni a gyepet, a végeredmény ugyanis az eredeti mű ismerete nélkül csak nagyon korlátozottan élvezhető. És ami azt illeti, a komoly átirat miatt nem vagyok meggyőzve róla, hogy a dráma pótlásával ez utóbbi vélemény érdemben változhatna.

Ez a bejegyzés 2007. november 18. vasárnap napon 00:27 órakor készült, és a(z) műv témához tartozik. Nyomon követheted az erre a bejegyzésre adott válaszokat RSS 2.0 forráson keresztül. Hagyhatsz hozzászólást, vagy tehetsz visszakövetést oldaladról.