Ez a hét az én hetem. A tény, hogy egy részét kereskedésekben töltöm egyáltalán nem hátráltató tényező: végre nekiálltam befejezni a 22-es csapdáját, amelyet még múlt nyár előtt kezdtem volt olvasni (üzenet az agynak: letölteni megszerezni ezt a filmet).
Emellé csütörtökön opera parkolt be: ezúttal Puccini Tosca című művét sikerült. Ezt nem szeretném részletezni, egyrészt nincs két ugyanolyan előadás, másrészt látom rajtad, hogy nem is lennél vevő hosszas fejtegetésre. Röviden a darab közepes közepes volt. Nem hiányzott belőle semmi, de nem is marad emlékezetes. Ellenben kifejezetten nem tetszik, hogy az egyes színek végén az énekesek kijönnek a függyöny elé meghajolni. Nem erre van ott az előadás vége?
Ma mozi. Bár art moziba mentem, közel sem művész filmet néztem meg. A sötétben fényes vászonra bambulás tárgya Michael Moore Sicko-ja volt. A film teljesen nézhető, sőt egészen jó, amennyiben nem hagyjuk figyelmen kívül M négyzet töretlen demagógiáját és csúsztatásait, a film alapján ugyanis az a hazai egészségügy veri kenterbe az ámerikait, amelyet épp most készülnek ámerikaivá fejleszteni. Ha valakinek van két darab ezrese a köz megmentésére, küldjön egy-egy jegyet Ágikának és Mikola doktornak. :- P
Vicces mellékszál az is, hogy a film visszatérő motívuma az az ámerikai rácsodálkozás, miszerint a határ túloldalán - legyen az Kanada, vagy Szlovénia - legalábbis az ámerikaiak szerint egyszerű hülyék élnek, akiktől azonban a film üzenete szerint mégiscsak lenne mit tanulni. Nézzétek meg, a tartalom közelebb van hozzánk, mint gondolnánk.
Holnap színház. Erről majd holnap.
Bejegyzések (RSS)